Ne tanulj! — mondta Szabó nagyapám, mert azt gondolta, gondolom, hogy a túlzott tanulás majd kiöli bennem a kreativitást.

Ez persze nem vonatkozott kis könyvespolcán sorakozó értékes könyveire, melyek között többnek az a bizonyos elolaszosodott német szentember volt a szerzője, a genovai remete, aki ugye azt hirdette, hogy majd új táblákra fog írni új törvényeket, s akinek műveit még a rettenetesen ortodoxul ipari detroiti versenykórház túlmunkája közepette is lopva olvastam az ügyeletes szobában kihasználandó elképesztő munkasebességemet.

Másoknak meg a tudományos fantasztikus irodalomból ismertebb történetíró-filozófus újságíró, aki azt írta az utóbb eredeti nyelven volt apósom anyja, az áldott emlékű jóember (neve éppúgy Molnár, mint hasonlóan áldott anyai nagyanyámé, csak angolul, de ja, a jóemberek minden nyelven azok) által nekem ajándékozott világtörténelmi alapvonalaiban, hogy ezt úgy kell megírnia, mintha olvasói más vallásúak és világnézetűek lennének, mint ő…

Nahát, bár nem nagyon sikerült neki a magas elv praktikus megvalósítása, ő legalább megpróbálta, nem úgy, mint a többi történész, akik saját magukat vetítik vissza a múltba, s aztán a múltat objektívnek nevezik.

Tehát az illető írt egy novellát, ezt már a szegedi könyvtárban találtam meg szintén eredeti nyelven, mely a vakok országáról szólt, ahol az egy messziről jött látó embert őrültnek nézik, mert olyan dolgokról beszél, melyek világosan (irónia szándékos) úgymond nincsenek. Mármint nekik nincsenek, mivelhogy ők nem tudnak másról.

Tehát a mai nap azt írtam, hogy tizenhat évesen életmód szinten kezdtem érvényesíteni az életfilozófiámat, s így vallást teremtettem. Nagyapám pont azt nem értette, hogy a rendszeres és nehézsúlyú szellemi munka ennek az életmódnak a része.

A másik, amit írtam ma, az az Élet könyve 29. fejezetének második fele, s a 30. fejezetének első néhány bekezdése.

Utóbbiból idéznék most. A téma annak a bevezető kifejtése, hogy hogyan lesz valami úgy objektív, hogy azokat a nem-objektív és valójában hit alapú feltételeket, amelyeken nyugszik, letagadjuk és elfelejtjük.

Ja, hát ugye Kt/V, meg eGFR, meg a transzplant protokollok, dehát mi van, ha egy életmódszinten szellemi ember ezeknek utánagondol és utánanéz a dallasi Northwestern egyetemi könyvtárának (ahova még édesapámat is elvittem, mert ugye tetszett a komáromi gyermekváros építészeti stílusához hasonló posztmodern hangulata) porosodó régi cikkeit végigolvasva?

Hát például ez:

“A tudományos módszeren alapuló modern természettudomány ideológiaként használható vallási ortodoxia létrehozására. A tudomány eredetileg a tudományos módszer területére korlátozódik. Ahol nem alkalmazhatók azok a feltételezések, amelyek alapján a tudományos módszer egy bizonyos területen használható és praktikus, ott a tudomány légvárként omlik össze, és túlnyújtott értelmezése virtuális, képzetes vetüléssé változik. De melyek is ezek a minimumfeltételek?

Létezik: egy standard, képzetes, idealizált megfigyelő (1), mely különáll a megfigyelt objektumtól (2), mely utóbbi önállóan létezik és rögzített természetű (3), természete mennyiségileg meghatározható (4), és amely egy fizikai univerzum része (5), mely általános és örökérvényű törvények szerint működik (6), melyeknek száma alacsony, mert a törvények alacsony számú változók közötti abszolút, körülményektől független összefüggéseket jelölnek (7).

Csakhogy ezek a feltételek igazából egyetlen játékos nyelven, egyetlen fiktív területen igazak maradéktalanul, s ez a matematika.

Ha ezeket a feltételeket hit alapon elfogadjuk a matematikán túl is, majd létezésüket, vagy fontosságukat utólag letagadjuk, akkor úgy tűnhet, hogy ezek minden körülmények között és mindig igazak, tehát „kiesnek” az egyenletből, mint kötelező leegyszerűsítés. S akkor elfelejtjük, hogy a természettudomány hit, vagy legalábbis feltételezés alapú. S akkor a természettudomány abszolút, objektív, egzakt, tekintélyes és szent lesz….mint az ortodoxia, amelyből elindultunk a fejezet elején”.