A régi komáromi családi ház halljában ott ragyogott édesnyám. Azért ragyogott, mert a falazatlanul látszó félemeleten, mely pont úgy funkcionált, mint egy színpad, a nagy fekete zongora mögött üvegtéglából épült a fal, s az nappal sárgán, este bíborvörösen átengedte a nyugati (irónia szándékos) napfényt.

Spinozáról beszélt. Arról, hogy megérti és elfogadja pantheizmusát. Nemcsak én vettem át Szabó nagyapám filozófiai érdeklődését, ez nyilvánvaló volt.

Korábban egyszer ugyanebben a hallban rácsodálkoztam a newtoni mechanikára, hogy milyen leegyszerűsítő, pedig édesanyám belőlem is olyan newtonfélét (Újlaki Izsák) akart faragni, dehát ekkor miért beszélt inkább Spinozáról? Ennek aztán meglettek később a következményei.

(Pedig Újlaki úr akaratlanul sugallt nekem egy ragyogó metafórát. Mert ugye optikájában azt írja, hogy a fehér fény kompozit, összetett, valamennyi szín szintézise. Ez feladta nekem a labdát. Ugyanis ugye a nemes egyszerűség, meg a tisztaság színe a fehér, mint a hegyi szennyezetlen erdei hóé. Csakhogy ez a tisztaság nem egyszerű, nem attól tiszta, hogy kevés alkotóelemből áll, mint a nagy redukáló puritánok hirdetik, hanem pont hogy összetett és sok színből áll össze, mert az átlátható tisztaságot nem a szegénység, meg a kevés alkotóelemre való reductio hanem a jól szervezett és harmónikusan összeillő gazdag színkavalkád kelti, s ennek megértéséhez nem lelki szegénység, hanem lelki gazdagság kell. No lám!).

Tehát Spinoza. Ez az édesanyám által szeretett szefárdi (tehát igazi) zsidó eretnek azért valamennyire hasonlóan gondolkodott, mint édesanyám, meg én.

Azt mondja ugyanis, hogy az anyagi és szellemi világ ugyanannak a valóságnak a kétfajta felfogása, olyan ez, de ezt már én mondom, mint az egy cicának a színe, meg a szaga. Így magyaráztam ezt én is János evangéliumának első mondata kapcsán a lelkes debreceni lelkésznőnek, mert ugye kezdetben vala az ige, amely más, mint a kezdetben vala az ilyen, meg olyan anyag.

Folytatva aztán arról is beszél, hogy a valóság felfogási formái pontenciálisan végtelenek. Azt már én mondom, hogy a icát érzékelem látásommal, szaglásommal, meg minden érzékszervemmel, meg érzelmileg és szellemileg is, mert az én cicámnak szelleme van, ez biztos.

Isten pedig, folytatja, egyenlő a Természettel, mely magában foglalja az anyagi, meg a szellemi ránézés lehetőségét, meg minden más felfogási formát, amelyre egy értelmes lény egyáltalán képes, vagy képessé teheti magát.

Ilyen értelemben a Természet, a Világ, a Valóság élő, mert isteni, s benne van minden porcikájában a végső lényeg. Na eddig Spinoza, meg anyukám eljutott.

Csakhogy édesanyám minden ragyogásában sem érezte meg azt, hogy csillogó szemű kisfia számára ez még csak a kezdet, s megy tovább, maga mögött hagyva Spinozát, meg a pantheizmust.

Mert a vitologiában a teljes valóság természete sokkal radikálisabban spinozai, mint spinozánál, sőt átrepül Buddha táltos felett is, s túlmegy a János evangéliuma első mondatán is, hogy tudniillik kezdetben vala az ige.

Mert mi azt mondjuk, hogy a teljes valóság tárgy, a szellem alany, az élet pedig ige ugyanabban a mondatban, mely egységes, s csak nyelvtan órán bontható szét.

S ezen belül az isteni és emberi szellemi lényeg egy közös szellemiség bonthatatlan része, melyben az én, az ego csak gyermeki szinten van jelen.

S itt, ilyen mondat után már egyértelmű lesz, hogy a valóság nem létezik, pláne objektíven nem, mert a létezés maga mesterséges általánosítás és rögzítés terméke, mechanisztikus kiterjésztésé, leegyszerűsító reductio mechanizmussal (a mechanisztikus machina metafóra szándékos).

Az isteni lényeg meg nem megszámolható, se nem nulla, mint az ateistáknál, se nem egy, mint a nagybetűző egyistenhívőknél, mert ami isteni, az nem egységre alapul, mint a matematika, mert transzcendens a számokra nézve.

A létezés homogenizáló kavar, a valóság pedig nem LÉTEZIK, hanem ÉL.

A filozófia meg rendcsinálás a zavarosság nővérem kifejezésével élve “nagy kupijában”.

A fő különbség Spinoza, Buddha és édesanyám egyfelől, s a vitologia másfelől viszonylatában az, hogy míg az előbbiekben az észlelt világ katyvasza mögött valahol Maja fátylán túl ott van az isteni lényeg, mely örök és változatlan, addig a vitologiában a fehér fény nem örök és nem változatlan, hanem minden összetevőjében, akár észrevehetetlenül finoman is folytonosan változik, mint Heracletosnál, s ehhez képest minden természettudományos, vagy egyistenhitű törvény-rendszer, merő leegyszerűsítés, kiterjesztés, elhanyagolás és általánosítás, mesterséges virtuális világ.

Sem az isteni, sem a természeti nem követ és nem is teremt törvényt és smmi köze a létezéshez. Hanem él.

A törvényekre, meg a leegyszerűsített rendre a szellemileg renyhéknek van szükségük, akik a fehér színben nem látják meg a gazdag és harmónikus színkavalkádot.

Nomeg persze a törvényeket bálványozó, ájtatoskodó élősködőknek, akik kihasználják a renyhéket.

Mi tudjuk, hogy a tudásnak nincsen határa, sohasem lehet azt eléggé átszervezni, meg újraszervezni. Pont mint a kertben, vagy a gyereknevelésben — van-e megállás?

A valóság nem ismerhető MEG, s csak annyira örök, hogy időben, mely utóbbi szintén mesterséges mérőszám és felfogási forma, nincs határa.

Meg kellene szabadítani a nem-renyhe elmét az egyistenhit leegyszerűsítéseitől, a természetttudomány egyoldalú, kevésváltozós, örök és rögzített matematikailag megfogalmazott törvényeitől.

A beteg és perverz, erőszakosan redukált, leegyszerűsített dogmákon, melyek mint gondolati vírus terjednek a tömegtájékoztatás tévútjain, végre túl kellene lépni, s fel kellene ismerni a birodalmi sikeresek szélhámosságát és hazugságait.

Effelé csak távolról kacsingatott édesanyám, meg vele együtt Spinoza és Buddha, s ezért olyan groteszk és visszatetsző, hogy édesanyám temetésén az egyébként értelmesen és szépen beszélő pap édesanyámra hivatkozva akart minket téríteni az egyistenhit felé.

Pedig az élet gazdag, s néha nem is kell annyira komolyan venni, ezt édesanyám is tudta, s lényege a francia szélhámos által Rákóczi Ferenc rodostói kertjébe képzelt bölcsessége, melyet a francia maga csak ugye félig-meddig gyakorolt, viszont a szatymazi kertjében édesanyám annál következetesebben, hogy tudniillik “il faut cultiver notre jardin”, úgymond.

S ugyebár az igazi kert, az a szellem.

S akkor jön a tréfa.

“A nagyszakállas, tekintélyes, érceshangú szent ember ímígyen szóla: az ISTEN, aki EGY, végtelen jóságában egyszerűvé tette az igazságot, s a megoldást. Mert bármi probléma csakis egy tőről fakad, s megoldása is csak egy. A kiscica bűnös. Ez minden dolgok végső lényege, mely örök törvény. S minden baj végső megoldása csakis a cica megbüntetése lehet. Aki ezt nem hiszi el, a bűzhödt eretnek, s annak sorsa máglya. Imígyen szóla általam az EGY IGAZ ISTEN.”

Spinozát ki is közösítették.

De mi tudjuk, hogy a kertet művelni kell.

A nagyszakállasokra meg csak akkor hallgatunk, ha mi gyerekek vagyunk, ő meg Mikulás…….