Sárkánymese

1. mese

Egyszer volt, hol nem volt, tán nem is volt; túl az Ezüst tavon, messze túl az Aranymezőkön és a Gyémánthegyeken, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú kismalac sem túr, mert ilyen messze nem merészkedik, van egy hatalmas sziget. Olyan nagy az, hogy emberi képzelet fel sem foghatja, s csak nagyon messziről tűnik olyan kicsinynek, hogy a felejtés ködébe veszhet.

De még ha valamely órás vállán idáig el is juthatna a vándor, a sziget belsejébe bejutnia mégis bajos volna: mert a sziget tele van hegyekkel, melyek egészen a tengerpartig érnek. Nincsenek itt lapos völgyek, meg hűs csermelyek, hanem csak átláthatatlan bozót, meg rengeteg fából rengeteg erdő, melyen át nem vágná magát emberfia. Bár talán van egyetlen régi ösvény, melyen sokezredév előtt tán jártak.

S ha valahogy mégis átvágná magát a rég benőtt ösvényen a vándor nagy eltökéltséggel, szűk völgyeken és sebes folyók mentén vagy harminc nap járásra elkáprázna a szeme úgy, mint még soha. Mert a girbegurba ösvény itt széles völggyé tárul, a völgy meg tágas medencévé, mely ezer mérföldön terpeszkedik, s tágas országnak ad végtelen földet.

Laknak is itt sokan, de nem emberek. Azok akik itt laknak, így nevezik magukat: a Tűzhányók Fiai. Régi emberek elfelejtett nyelvén meg így nevezik őket: sárkányok. Bizony, a sárkányok országa ez. De nem olyan sárkányok ezek, amelyekről népmesékben, meg hős regékben hallani. Mert azokat az útonálló, rabló, elkódorgott sárkányokról mintázták, akik a vándor sárkányok elenyésző részét képezték, bár talán ezeknél messzebbre kalandoztak.

A sárkányok itt békében élnek. Nem is uralkodik rajtuk se király, se császár, sem mélyben rejtőző ravasz, aki rokonaival együtt a trón mögül sugall, csábít, zsarol vagy kényszerít. Csak éltes, bölcs sárkányok állnak itt becsben, akik tanácsot adnak, ha nagy a baj.

Történt egyszer, még alig az emberemlékezet hajnalán, hogy vándorsárkányok egy kis raja megpihent az őserdő szélén, valami kis hasadékban, egy barlang közelében. Nem nagyon tapasztalt vándorok voltak ezek: éppen első útjukon jártak, s kicsit el is térve a szokásos iránytól olyan helyen szálltak le, ahol sárkányok nem szoktak. Egyikük, éppen a legfiatalabb, egy kis állatkára lett figyelmes.

Kis site-suta, esetlen és gyenguska állat volt ez, mely rácsodálkozott, s melyre rácsodálkozott. Mi lehet vajon, morfondírozott, s kérdezgette ettől, attól. A legtöbben úgy vélték, hogy ez valami majomfajta lehet; de nagyon furcsa majom volt ez, aki azzal mindenesetre kitűntette magát, hogy nagyon játékosnak mutatkozott. Nem is tudták eldönteni, hogy ez a kis állatka vajon felnőtt, vagy még kicsiny. Főleg azért nem, mert a maszületett, épphogy a tojásból kibújt borzos és suta kis sárkányokra emlékeztetett viselkedésében, mozgásában, de még talán küllemében is.

Nagy felfedezésként újságolták az újdonsült vándorok ezt a kis állatkát. Nem is kerülte el az idősebb, tudós sárkányok figyelmét az, amiről azt tartották, hogy új faj, az esetlen, suta, gyenge és játékos majomféle, akit régi sárkánynyelven „játékos majom” -nak neveztek, mely valahogy úgy hangzott, hogy „eme ber”.

S történt még az is, hogy az emebert a fiatal vándorfajta sárkányok pártfogásukba vették, pátyolgatták, s roppant meglepődtek, mikor a kis állatka hirtelen csak szaporodni kezdett, s terjedni olyan gyorsan, mint még semmi, amit láttak eddig.

Valahogy olyan barátságféle kezdett alakulni sárkány és ember között, mely oda vezetett, hogy az ember egyszer csak kileste azt, hogy a sárkányok, a tűzhányók fiai, hogyan használják legszentebb adottságukat és legféltettebb kincsüket: a tüzet. S akkor az egyik ember sok vesződés, ezer kudarc, s ezeregy új próbálkozás után tüzet csiholt maga.

De nemcsak tüzet csiholt, hanem valami mást is. Mert innen indult a sárkány és ember közötti harc is.

De ne vágjunk szavunk elébe. Vége van az első mesének.

2. mese

„Ember sárkány jó barátok
Őket el ne válasszátok
Nevetnek és énekelnek
Tábortűznél örvendeznek”

Ilyenkor a vájtfülű gyerekek rendszeresen közbe szólnak valahogy így:

„Kedves mesemondó, hogy is van hát hogy az emberek, akik ekkor még csak állatkák voltak, nevetni tudtak és tábortűznél ültek? Hiszen azt tanultuk, hogy az állatok nem tudnak sem nevetni, sem pedig tűz mellé ülni. Mert az állatok félnek a tűztől!”

Kedves gyerekek, először is nagyon megdicsérlek benneteket, hogy gondolkodtok, s hogy nem mindent hisztek el úgy, ahogy a mesemondó mondja. Hiszen a mesemondó is csak ember, néha nem emlékszik pontosan, vagy ha emlékszik, úgy emlékszik, ahogy kedve támad, és ilyenkor nem árt ha utána gondolunk annak, amit mond.

Elég ha erre azt válaszolom, hogy teltek-múltak az évek, s a világ megváltozott, hiszen ez a természete. S benne a kis állatka, ami akkor az ember volt, nem utolsó sorban a sárkánybarátság jóvoltából fokozatosan szintén megváltozott, megtanult nevetni, s nem félni hanem szeretni a tüzet.

De most ismerkedjünk meg egy torzonborz kis emberkével, akinek olyan különös neve volt, mely valahogy így hangzott: Prométe. Nos ez az emberke már gyerekkorától kezdve mindenáron hősies tettet akart véghez vinni; csakhogy nem volt sem olyan erős, sem olyan bátor, mint amilyennek látni szerette volna magát; s mi valljuk be azt is, hogy igazából olyan nagyon bölcs se volt.

Gondolkodott hát Prométe, erősen gondolkodott, hogy hogyan lehetne mégis szert tenni valami hősiességre, melyet az esti tábortűz körül olyan szépen el lehet majd mesélni, s melyet ámulva hallgatnak felnőttek, gyerekek egyaránt. Mit lehetne tenni, ha már egyszer olyan nagyon bátor nem volt, hogy nekiesett volna egy medvének vagy kardfogú tigrisnek, s ha olyan bölcs sem volt, hogy magvas tanácsokat lehetett volna tőle kapni, s szellemesen tudott volna válaszolni nehéz kérdésekre.

Sok-sok gondolkodás, erőlködés után végre mégiscsak kiötölt valamit. S mivel kitartó, s nagyon becsvágyó ember volt ez a Prométe, s ő maga is nagyon szerette a meséket, kitalált hát ő is egy nagyon különleges mesét.

Tudnotok kell, kedves gyerekek, hogy ez a becsvágyó ember az emberek egy igen különös törzséből származott, amelyet így neveztek: hellének. S itt most meg kell állnunk, mert valami magyarázattal tartozunk azzal kapcsolatban, hogy mi volt az amiben sárkány és ember különbözött; mert az igaz, hogy mindkettő játékos volt, szerette a vidámságot és a hosszú történeteket, s ez is alakította a nagy barátságot a sárkányok és az emberek között.

Mint hosszú évek során kiderült azonban, sárkányok és emberek nagyon sokban különböztek is, ha ezt eleinte nem is látták be a sok játék közben. Gyerekek, ti most biztosan azt várjátok, hogy lefessem nektek: miben különbözött az ember és a sárkány külalakja, meg hogy hangsúlyozzam, hogy a sárkányok milyen nagyok és erősek voltak az emberekhez képest; meg hogy különböző volt a színük, nem is beszélve a sárkányok csodálatos páncéljáról.

Igen, ez mind igaz, de hát én nem erre gondoltam, s különben gyakran az igazi különbség nem annyira kívül van, hanem belül, a sárkányszívben, meg az emberszívben. Szavamat ne felejtsem, a játékon kívül, meg a hosszú történetek hallgatásán kívül a sárkányok és emberek igazából inkább voltak különbözőek, mint egyformák.

Hát hol is kezdjük? Talán a legfontosabb az, hogy a sárkányok az emberekkel ellentétben másképp gondolkodtak magáról a sokféleségről. Hadd magyarázzam el!

Az igaz, hogy úgy az emberek, mint a sárkányok különbözőfélék. Például hogyan is lehetne összekeverni egy daliás erős hegyi sárkányt egy apróbb, de nagyon ügyes, filigrán tavi sárkánnyal? Meg is sértődnek ezek ha az egyiket meg a másikat egy kalap alá vennénk, összekevernénk.

Nem is akart a tavi sárkány hegyi sárkányt utánozva daliás lenni. S hiába próbált volna a hegyi sárkány olyan ügyesen bütykölni, mint a tavi sárkány. Elég az hozzá, hogy az egyik ilyen volt, a másik meg olyan, s nem akarta egyik utánozni a másikat, de nem is irigyelte az egyik a másikat.

A sárkányoknak úgy általában soha nem jutott volna eszükbe az, hogy az egyik féle sárkány valami „általános értelemben” jobb lenne a másiknál, hiszen itt ez a jobb, ott meg az a jobb, ezért itt ilyen ez, és ezért ott olyan az… másfelől azonban a különböző sárkányok nagyon szerettek egymással beszélgetni. Hiszen pont azért, mert mások voltak, az egyiket ilyen, a másikat viszont inkább olyan kaland érte, és ezek a kalandok egymás számára annál érdekesebbek, annál izgalmasabbak voltak, jó volt egymásnak azokról mesélni.

Nem így az emberek! Először is az emberek, ha valamiben különböztek, rögvest vitatkozni kezdtek azon, hogy melyikük a jobb: ez a változat vagy az a változat. Azon kívül az emberek terjedésük éveiben rögtön különváltak, törzsekbe tömörültek, s egymással csak korlátozottan érintkeztek; például akkor, ha valamit csereberélni akartak, vagy ha megirigyeltek a másiktól valamit.

Ilyenkor akár harcba is voltak képesek vonulni, hogy valamit egymástól megszerezzenek. Szóval az emberek törzsekre oszlottak szét. S éppen az a törzs, amelybe Prométe tartozott kitűnt valamivel.

Persze, mint sok más törzs, úgy ez is barátja volt a sárkányoknak, s éppúgy szerették a törzs tagjai a játékot meg a hosszú történetek elmondását a tábortűz körül. De ezeknek a helléneknek volt egy egészen jellegzetes sajátossága, nevezetesen hogy nagyon szerettek tódítani, meg kiszínezni a történeteiket, s bizony nem mindig volt pontosan úgy az, amit a történeteikben elmondtak, de erre ügyet sem vetettek.

Éppen ellenkezőleg, tódításaikra és kiszínezett történeteikre büszkék voltak, s még egy új szót is kitaláltak erre az ő büszkeségükre, mely valamiképpen hasonlóan hangzott, mint a mi kultúra szavunk.

Node ez még semmi! Ezek a hellének azt is kitalálták, hogy az ő kultúrájuk valami általános értelemben jobbá teszi őket, mint minden más emberi törzset, s erre is kitaláltak egy új szót, vagyis igazából kettőt. Az egyiket magukra alkalmazták, ezt úgy mondták, hogy „felsőbbrendű”, mely azt jelenti, hogy mindenkinél valami általános értelemben jobb.

A másikat az összes többi törzsre, mindegy, hogy ismerték-e őket a hellének, vagy nem, mert úgyis mindenkiről azt gondolták, akár ismerték őket, vagy sem, hogy azok barbárok, ami azt jelenti, hogy kevesebb a kultúrájuk, mint nekik, tehát nem olyan jók, mint ők.

A sárkányok roppant elcsodálkoztak a helléneken. El is határozták, hogy jobban megfigyelik őket. Egy bölcs sárkány, akit Kronnak hívtak, elfogadta, hogy ő legyen a vezetője annak a sárkánycsoportnak, amelynek különleges feladata az volt, hogy a hellének különös gondolatait megértse.

Eközben Prométe kileste, hogy mikor nincsenek ott a sárkányok, s elkezdte duruzsolni a törzs többi tagjának azt a különös gondolatot, amelyet ő kitalált. Valahogy így:

„Ezek a sárkányok valójában felsőbbrendűnek gondolják magukat nálunk és uralkodni akarnak rajtunk! Ha azt akarjuk, hogy szabadok legyünk, egyenlőséget kell kiharcolnunk a sárkányokkal. De ez csak akkor lehetséges, ha mi is elnyerjük azt, ami a sárkányok hatalmát megalapozza: a tüzet! Mi magunk csiholunk tüzet, s így mi magunk lehetünk magunk urai! Elég a sárkányok zsarnokságából! Tüzet a helléneknek!”

Ha ezt egy sárkány meghallotta volna, akármilyen bölcs is a legtöbb sárkány, egy kukkot sem értett volna az egészből. Uralkodni, szabadság, egyenlőség, meg zsarnok… ilyen gondolatokat amióta a világ világ egy sárkány se gondolt soha, s a legbölcsebb sárkányok is évszázadokik tanácskozhattak volna, mire megértik, hogy egyáltalán miről lehet itt szó.

Prométe azonban erről mit sem tudott, mert azt képzelte, hogy a sárkányok pontosan olyanok, mint az emberek, csak a tűz képessége különbözteti meg őket. S ha az embereknek is lesz tüzük, akkor az emberek is olyan hatalmasok lehetnek, mint a sárkányok.

Még egyszer: a sárkányoknak fogalma sem volt arra, hogy „hatalmas”, de nem is volt még ilyen szavuk sem.

Egy szó, mint száz, eljött az a nap, amikor a hellének többsége titokban, a sárkányok mögött egyre inkább azon kezdett fáradozni, hogy hogyan lophatnák el tőlük a tüzet, s végül hogyan csiholhatnának tüzet saját maguknak.

Azért, hogy hatalmasok lehessenek! S az így szerzett hatalomnak, mert nagyon szerettek mindennek új nevet adni, kitaláltak még egy új szót, ezt: dicsőség. S ezt a szót egyre többet használták azután.

Eközben Prométe csak próbálkozott és próbálkozott… s itt a vége a második mesének.

3. mese

Most hagyjuk egy kicsit Prométét, meg a helléneket; mert eltart ideig, míg rájönnek arra, hogy hogyan lehet tüzet csiholni. Mert van itt egy még különösebb, még furcsább emberi törzs, amelyet úgy hívtak, hogy a havérek.

„Micsoda név!” – kiáltanak fel a gyerekek ilyenkor. De én nem értem: miért ne lenne furcsa törzsnek furcsa neve!? Node van ennek a névnek egy komolyabb magyarázata.

„Persze, biztos halvér!” Na, ez már közelebb áll az igazsághoz. A vér, régen annyit tett, mint természet, tulajdonság. Aki halvérű, az olyan, mint a hal. De itt nem hal-vérű, hanem ha-vérű törzsről van szó, ez meg azért van, mert ezek mindig azzal kezdtek mindent, hogy „ha”.

Például, „ha adsz nekem ezt, én adok neked azt”. Vagy, „ha megteszed nekem ezt, én megteszem neked azt”. És így tovább. Szóval hát, ezek a havérek valami egészen elképesztő tulajdonsággal rendelkeztek, nevezetesen, hogy mindenkivel azt hitették el, amit csak akarnak.

Ha egy havérnek azt mondod: „Jó uram, milyen az idő ott, ahonnan jöttél?” így felel, hogy „Ott éppúgy esik az eső, mint itt”, s erre akkor sem csodálkozik a kérdező, ha se ott, sem itt nincs eső.

„De hát nem látta, hogy nem is esik?” – kérdezik most a gyerekek. Hát persze, hogy látta; csak tudjátok gyerekek, a felnőttek néha nem úgy gondolkodnak, mint a gyerekek. Mert egy gyerek látja, hogy nem esik és kész. Ugyebár.

De egy felnőtt nem mindig így gondolkodik, mert ha például egy tekintélyes emberrel vagy egy tudós emberrel hozza össze a sors, akkor inkább hisznek nekik, mint a saját szemüknek. Persze ott a baj, hogy az, hogy ki tekintélyes és hogy ki tudós, az néha nehezebben eldönthető, minthogy esik-e az eső vagy sem.

De valahogy a felnőttek valahogy úgy gondolják, hogy ez nem így van, mert az, hogy valaki tekintélyes vagy tudós, az nyilvánvaló, mert annak diplomája van, pecséttel, díszes írással, s ez jobban meggyőzi őket, mint bármi más.

Meg volt az a másik dolog, hogy a felnőttek hisznek abban, hogy „valójában létezik”, vagy „valójában nem létezik”. Például valójában létezik a háromszög, meg a szorzás, ami azt jelenti, hogy ezek minden körülmények között örökké igazak, és ugyanúgy igazak mindenki számára.

Vagy például valójában nem létezik a világon semmi más, csak kis golyócskák, meg köztük az üresség. Például te is, meg én is egy-egy rakás golyócskákból állunk össze, hiszed, nem hiszed, s közöttünk meg üresség van. Az mindegy, hogy ennek van-e értelme, vagy nincs, vagy értjük, vagy nem értjük; mert ha egy tekintélyes ember, vagy egy tudós ember mondja, akit másnéven szakértőnek neveznek, meg média személyiségnek, akkor az úgy van és punktum.

S hiszitek, nem hiszitek, eljött az idő, amikor a havérok elhitették az emberekkel, hogy náluk van a legtöbb, sőt az egyetlen tekintély is, meg tudás is; és ezt valami egészen nyakatekert módon indokolták meg.

A havérok ugyanis azt tartották, s nemcsak tartották, hanem nagy tudós módra és nagyon nagy hangon hirdették mindenfelé, hogy az igazságot csak ők ismerik. Ennek az az oka, hogy a sárkányok, akikkel a legtöbb törzs barátkozott, szerintük nem igazi sárkányok.

Ezek álsárkányok, egy nagy gonosz szörny irányítása alatt megtévesztik, tehát félrevezetik, becsapják az embereket. Valójában csak egy sárkány létezik, a Setét Úr, másnéven Set, akinek még a neve is titkos.

Amikor a havérok más törzsek fiaival és lányaival beszéltek, az Egy Igaz Nagy Setét Sárkányt valami egészen más néven hívták.

Mindenesetre mindenkinek tudnia kellett, hogy ez az egy igaz sárkány a felhők fölött lakik, láthatatlan, mindenkin uralkodik, hatalmas, bosszúálló, s csakis a havérokat választotta ki magának, hogy egyedül ők tudják az egyetlen igazságot, és mindenki máson uralkodjanak; mert ők a kiválasztottak, akikkel éppúgy kivételeznek, mint a tanárok az egyik jógyerekkel az órán, meg az egyik testvéreddel a szüleid.

Csodálatos módon a havérok erről mindenkit meggyőztek. A sárkányok viszont mesemásítóknak nevezték el a havérokat. A havérok ugyanis folyton vándoroltak, s nagyon sok tűz tábortüze mellé leültek, meghallgatták mindenkinek a történetét.

Majd összegyűjtötték ezeket a történeteket, s úgy módosították ezeket, hogy a főhőst kicserélték: minden történet főhőse éppen egy havér lett. S aztán így mesélték tovább a történeteket. Elég az hozzá, hogy minden történet úgy végződött, hogy az Egy Igaz Sárkány nagyságát és hatalmát hirdette.

Így lassan-lassan minden törzsben kialakult az a hiedelem, hogy a havérok hatalmasok, tudósok, legyőzhetetlenek. Mert még akkor is, ha a havérok elfutottak volna a leggyengébb ellenségtől, a felnőttek itt is sokkal inkább hittek a történetekben, amit hallottak, mint annak, ami majd kibökte a szemüket.

Ahogy a felnőttek azt mondták magukban: ha ez a tudós ember azt mondja, hogy esik az eső, akkor esik, csak mondjuk én nem látom jól. Tehát valójában esik. Vagy: én ugyan itt egy kislányt látok, nevető, gondolkodó aranyos kislányt, de minthogy én nem vagyok szakértő, az a másik bácsi meg az, ha azt mondja, hogy ez csak egy rakás golyócska, akkor biztos neki van igaza. Na, így gondolkodnak a felnőttek.

Amikor a sárkányok látták, hogy milyen nagyon furcsa történeteket terjesztenek a havérok, akkor úgy döntöttek, hogy hozzájuk is kiküldenek egy kutatócsoportot éppúgy, mint a hellénekhez. Majd azok eldöntik, hogy igazából hogyan is lehet megérteni ezt a sok furcsaságot.

S mivel a feladat nagyon nehéznek ígérkezett, a legtudósabb, legbölcsebb sárkányt jelölték ki erre a feladatra, akit nagy tisztelet övezett, s akit Őzirnek hívtak.

Teltek az évek, míg végül mind Krón, mind Őzir csoportjának küldetése lejárt. Visszahívták tehát a kutatókat a sárkányok, hogy számoljanak be a kutatásuk eredményeiről.

Van Sárkányföldén egy hatalmas, gyönyörűen díszített palota, melynek az a neve, hogy a Bölcsesség Csarnoka. Ide gyűltek most Sárkányfölde minden szegletéből a legtudósabb sárkányok.

Bizony ilyen hatalmas gyülekezet csak akkor gyűlt össze, ha valami nagyon fontos döntést kellett meghozniuk. Ilyenkor meghallgattak minden tudóst, mindenkinek kikérték a véleményét, s hosszan tanácskoztak és tanakodtak.

Nem volt ez másként most sem. Meghallgatták mindkét kutatócsoportot nagy figyelemmel és türelemmel, aztán mérlegeltek, tanakodtak, tanácskoztak. S amilyen sokáig tartott a mérlegelés, utána annál határozottabb lett a döntés.

A sárkányok tudósai tehát hosszú latolgatás után elhatározták, hogy a legvalószínűbb magyarázat ezekre a különös gondolatokra a hellének és a havérek között az, hogy az emberek súlyosan megbetegedtek, s fejükben elmeféreg van.

Ez a betegség minden törzsben másként jelentkezik, de a hellének, meg a havérek között különösen súlyos tünetekkel jár. S holott a tudós sárkányok úgy vélték, hogy nagyon kevés esély van arra, hogy az elméjüket, mint egy szép kis kertet, szorgalmasan művelő sárkányok elkapják ezt a szörnyű betegséget, mégis biztos, ami biztos, elhatározták, hogy az embereket ezután gondosan elkerülik, s a fiatal sárkányokat megfigyelő tanulmányútra majd máshová küldik.

Innen már biztosan ki is találtátok, kedves gyerekek, hogy igazából sohasem volt háború sárkányok és emberek között. Csakhogy a hellének mégis azt kezdték mesélni, hogy miután Prométe végül mégis ellopta a sárkányoktól a tüzet, s aztán megtanult maga is tüzet csiholni, a gonosz sárkányokat elűzték.

Hiszen Kronosz, mert ők így nevezték Krónt, a tudós sárkányt, hatalmaskodott, sőt még a saját gyermekeit is fölfalta, hogy megőrizze a hatalmát. Szóval Kronoszt legyőzték és elűzték a hellének ősei, akik között olyan szuperhősök voltak, hogy azokat már nem is emberként, hanem istenként kezdték el tisztelni a hálás utódok.

Nos, ami pedig a havérokat illeti, ők meg azt mesélték, hogy az Egyetlen Igaz Sárkány széttépte Őzirt, s ezután az egész világon csak ő uralkodott, de egyúttal ugyanakkor újra össze is rakta Őzirt kegyelemből, mert ő a megbocsátás nagy istene is.

Szóval ez nagyon zavaros, de hát tudjuk, hogy valami minél zavarosabb, annál szentebb, s annál jobban hisznek benne az emberek.

Ami viszont a sárkányokat illeti, ezek a biztonság kedvéért úgy döntöttek, hogy távolról és észrevétlenül mégis megfigyelik az embereket, nehogy valami nagy csintalanságot elkövessenek. Hát ami azt illeti, mi tudjuk, hogy erre megvolt minden okuk.

Nos ezt a megfigyelést nagy elővigyázatossággal egészen különleges módon intézték.

Nagyon ritkán, az emberek között születnek olyanok, akik nem hiedelmeknek hisznek, hanem a saját szemüknek. Akik szeretik a természetet, s megértik, hogy a természet nem „létezik”, hanem él, s hogy mint minden élőben, a természetben is vannak nemcsak anyagi, megfogható dolgok, hanem érzelmek meg szellemi dolgok is, s az erdő, bár teljesen más, mint az ember, mégis képes érezni és gondolkodni.

Azt is megértik ezek a sárkányok által sárkányszívűnek, ősi sárkánynyelven tál-tosnak, vagy egyszerűen táltosnak hívott különös emberek, hogy nincs olyan, hogy valami „minden körülménytől függetlenül, mindenki számára ugyanúgy” létezik, mert a világ állandóan változik, minden körülménnyel együtt, amitől semmi nem függetlenítheti magát: pont úgy, mint a mesemondó meséje sem függetlenítheti magát attól, hogy az a kisfiú most éppen ásított egyet.

Szóval hamarosan be is fejezzük az egész mesét. De azt azért még feltétlenül elmondjuk, hogy a sárkányok már sok ezer év óta, mely egy sárkánynak éppen egy szempillantásnyi idő, figyelik az embereket, figyelik minden háborújukat, vérengzésüket, bombázásaikat, s mesterségesen keltett járványaikat: s egyre inkább meg vannak győződve arról, hogy az elmeféreg gyógyíthatatlan.

Igaz, időnként álmukban emberformában megjelennek a táltosoknak, s megbízzák őket, hogy tanítgassák és gyógyítgassák az embereket. De minekutána megesett, hogy egy-egy táltos nagy szánalmában túl gyorsan, túl türelmetlenül próbálta az embereket gyógyítgatni és tanítani, az emberek megölték ezeket a táltosokat, a sárkányok elhatározták, hogy arra intik ezután a táltosokat, hogy csak óvatosan gyógyítgassanak és tanítgassanak.

„Mit tegyünk tehát?” – kérdezték a táltosok. „Vegyüljetek el az emberek között észrevétlenül, s nagy türelemmel forduljatok feléjük. Mindenekelőtt: írjatok nekik mesét!” „Mesét, de hát milyen mesét?” „Sárkánymesét!”

Így feleltek a bölcs sárkányok, s így is lett azután.

Kedves Gyerekek! Ha olyan mesét hallotok, amelyben azt halljátok, hogy a természet szép és értékesebb, mint a gazdagság; hogy a bölcsesség minden vitézségnél nemesebb; hogy az igazi sárkányok nem a felhők felett élnek és nem választanak ki senkit sem; hogy ha azt látom, hogy esik az eső, akkor esik az eső; s hogy a természet nem létezik, hanem él, akkor biztosak lehettek benne, hogy ezt a mesét igazi táltos írta, aki érti a sárkányok bölcsességét.

Ezzel véget is ért az én mesém. Aki nem hiszi, járjon utána! Itt a vége, fuss el véle.