Egyszer volt, hol nem volt, tán nem is volt; túl az Ezüst tavon, messze túl az Aranymezőkön és a Gyémánthegyeken, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú kismalac sem túr, mert ilyen messze nem merészkedik, van egy hatalmas sziget. Olyan nagy az, hogy emberi képzelet fel sem foghatja, s csak nagyon messziről tűnik olyan kicsinynek, hogy a felejtés ködébe veszhet.

De még ha valamely órás vállán idáig el is juthatna a vándor, a sziget belsejébe bejutnia mégis bajos volna: mert a sziget tele van hegyekkel, melyek egészen a tengerpartig érnek. Nincsenek itt lapos völgyek, meg hűs csermelyek, hanem csak átláthatatlan bozót, meg rengeteg fából rengeteg erdő, melyen át nem vágná magát emberfia. Bár talán van egyetlen régi ösvény, melyen sokezredév előtt tán jártak.

S ha valahogy mégis átvágná magát a rég benőtt ösvényen a vándor nagy eltökéltséggel, szűk völgyeken és sebes folyók mentén vagy harminc nap járásra elkáprázna a szeme úgy, mint még soha. Mert a girbegurba ösvény itt széles völggyé tárul, a völgy meg tágas medencévé, mely ezer mérföldön terpeszkedik, s tágas országnak ad végtelen földet.

Laknak is itt sokan, de nem emberek. Azok akik itt laknak, így nevezik magukat: a Tűzhányók Fiai. Régi emberek elfelejtett nyelvén meg így nevezik őket: sárkányok. Bizony, a sárkányok országa ez. De nem olyan sárkányok ezek, amelyekről népmesékben, meg hős regékben hallani. Mert azokat az útonálló, rabló, elkódorgott sárkányokról mintázták, akik a vándor sárkányok elenyésző részét képezték, bár talán ezeknél messzebbre kalandoztak.

A sárkányok itt békében élnek. Nem is uralkodik rajtuk se király, se császár, sem mélyben rejtőző ravasz, aki rokonaival együtt a trón mögül sugall, csábít, zsarol vagy kényszerít. Csak éltes, bölcs sárkányok állnak itt becsben, akik tanácsot adnak, ha nagy a baj.

Történt egyszer, még alig az emberemlékezet hajnalán, hogy vándorsárkányok egy kis raja megpihent az őserdő szélén, valami kis hasadékban, egy barlang közelében. Nem nagyon tapasztalt vándorok voltak ezek: éppen első útjukon jártak, s kicsit el is térve a szokásos iránytól olyan helyen szálltak le, ahol sárkányok nem szoktak. Egyikük, éppen a legfiatalabb, egy kis állatkára lett figyelmes.

Kis site-suta, esetlen és gyenguska állat volt ez, mely rácsodálkozott, s melyre rácsodálkozott. Mi lehet vajon, morfondírozott, s kérdezgette ettől, attól. A legtöbben úgy vélték, hogy ez valami majomfajta lehet; de nagyon furcsa majom volt ez, aki azzal mindenesetre kitűntette magát, hogy nagyon játékosnak mutatkozott. Nem is tudták eldönteni, hogy ez a kis állatka vajon felnőtt, vagy még kicsiny. Főleg azért nem, mert a maszületett, épphogy a tojásból kibújt borzos és suta kis sárkányokra emlékeztetett viselkedésében, mozgásában, de még talán küllemében is.

Nagy felfedezésként újságolták az újdonsült vándorok ezt a kis állatkát. Nem is kerülte el az idősebb, tudós sárkányok figyelmét az, amiről azt tartották, hogy új faj, az esetlen, suta, gyenge és játékos majomféle, akit régi sárkánynyelven „játékos majom” -nak neveztek, mely valahogy úgy hangzott, hogy „eme ber”.

S történt még az is, hogy az emebert a fiatal vándorfajta sárkányok pártfogásukba vették, pátyolgatták, s roppant meglepődtek, mikor a kis állatka hirtelen csak szaporodni kezdett, s terjedni olyan gyorsan, mint még semmi, amit láttak eddig.

Valahogy olyan barátságféle kezdett alakulni sárkány és ember között, mely oda vezetett, hogy az ember egyszer csak kileste azt, hogy a sárkányok, a tűzhányók fiai, hogyan használják legszentebb adottságukat és legféltettebb kincsüket: a tüzet. S akkor az egyik ember sok vesződés, ezer kudarc, s ezeregy új próbálkozás után tüzet csiholt maga.

De nemcsak tüzet csiholt, hanem valami mást is. Mert innen indult a sárkány és ember közötti harc is.

De ne vágjunk szavunk elébe. Vége van az első mesének.

2. mese

„Ember sárkány jó barátok
Őket el ne válasszátok
Nevetnek és énekelnek
Tábortűznél örvendeznek”

Ilyenkor a vájtfülű gyerekek rendszeresen közbe szólnak valahogy így:

„Kedves mesemondó, hogy is van hát hogy az emberek, akik ekkor még csak állatkák voltak, nevetni tudtak és tábortűznél ültek? Hiszen azt tanultuk, hogy az állatok nem tudnak sem nevetni, sem pedig tűz mellé ülni. Mert az állatok félnek a tűztől!”

Kedves gyerekek, először is nagyon megdicsérlek benneteket, hogy gondolkodtok, s hogy nem mindent hisztek el úgy, ahogy a mesemondó mondja. Hiszen a mesemondó is csak ember, néha nem emlékszik pontosan, vagy ha emlékszik, úgy emlékszik, ahogy kedve támad, és ilyenkor nem árt ha utána gondolunk annak, amit mond.

Elég ha erre azt válaszolom, hogy teltek-múltak az évek, s a világ megváltozott, hiszen ez a természete. S benne a kis állatka, ami akkor az ember volt, nem utolsó sorban a sárkánybarátság jóvoltából fokozatosan szintén megváltozott, megtanult nevetni, s nem félni hanem szeretni a tüzet.

De most ismerkedjünk meg egy torzonborz kis emberkével, akinek olyan különös neve volt, mely valahogy így hangzott: Prométe. Nos ez az emberke már gyerekkorától kezdve mindenáron hősies tettet akart véghez vinni; csakhogy nem volt sem olyan erős, sem olyan bátor, mint amilyennek látni szerette volna magát; s mi valljuk be azt is, hogy igazából olyan nagyon bölcs se volt.

Gondolkodott hát Prométe, erősen gondolkodott, hogy hogyan lehetne mégis szert tenni valami hősiességre, melyet az esti tábortűz körül olyan szépen el lehet majd mesélni, s melyet ámulva hallgatnak felnőttek, gyerekek egyaránt. Mit lehetne tenni, ha már egyszer olyan nagyon bátor nem volt, hogy nekiesett volna egy medvének vagy kardfogú tigrisnek, s ha olyan bölcs sem volt, hogy magvas tanácsokat lehetett volna tőle kapni, s szellemesen tudott volna válaszolni nehéz kérdésekre.

Sok-sok gondolkodás, erőlködés után végre mégiscsak kiötölt valamit. S mivel kitartó, s nagyon becsvágyó ember volt ez a Prométe, s ő maga is nagyon szerette a meséket, kitalált hát ő is egy nagyon különleges mesét.

Tudnotok kell, kedves gyerekek, hogy ez a becsvágyó ember az emberek egy igen különös törzséből származott, amelyet így neveztek: hellének. S itt most meg kell állnunk, mert valami magyarázattal tartozunk azzal kapcsolatban, hogy mi volt az amiben sárkány és ember különbözött; mert az igaz, hogy mindkettő játékos volt, szerette a vidámságot és a hosszú történeteket, s ez is alakította a nagy barátságot a sárkányok és az emberek között.

Mint hosszú évek során kiderült azonban, sárkányok és emberek nagyon sokban különböztek is, ha ezt eleinte nem is látták be a sok játék közben. Gyerekek, ti most biztosan azt várjátok, hogy lefessem nektek: miben különbözött az ember és a sárkány külalakja, meg hogy hangsúlyozzam, hogy a sárkányok milyen nagyok és erősek voltak az emberekhez képest; meg hogy különböző volt a színük, nem is beszélve a sárkányok csodálatos páncéljáról.

Igen, ez mind igaz, de hát én nem erre gondoltam, s különben gyakran az igazi különbség nem annyira kívül van, hanem belül, a sárkányszívben, meg az emberszívben. Szavamat ne felejtsem, a játékon kívül, meg a hosszú történetek hallgatásán kívül a sárkányok és emberek igazából inkább voltak különbözőek, mint egyformák.

Hát hol is kezdjük? Talán a legfontosabb az, hogy a sárkányok az emberekkel ellentétben másképp gondolkodtak magáról a sokféleségről. Hadd magyarázzam el!

Az igaz, hogy úgy az emberek, mint a sárkányok különbözőfélék. Például hogyan is lehetne összekeverni egy daliás erős hegyi sárkányt egy apróbb, de nagyon ügyes, filigrán tavi sárkánnyal? Meg is sértődnek ezek ha az egyiket meg a másikat egy kalap alá vennénk, összekevernénk.

Nem is akart a tavi sárkány hegyi sárkányt utánozva daliás lenni. S hiába próbált volna a hegyi sárkány olyan ügyesen bütykölni, mint a tavi sárkány. Elég az hozzá, hogy az egyik ilyen volt, a másik meg olyan, s nem akarta egyik utánozni a másikat, de nem is irigyelte az egyik a másikat.

A sárkányoknak úgy általában soha nem jutott volna eszükbe az, hogy az egyik féle sárkány valami „általános értelemben” jobb lenne a másiknál, hiszen itt ez a jobb, ott meg az a jobb, ezért itt ilyen ez, és ezért ott olyan az… másfelől azonban a különböző sárkányok nagyon szerettek egymással beszélgetni. Hiszen pont azért, mert mások voltak, az egyiket ilyen, a másikat viszont inkább olyan kaland érte, és ezek a kalandok egymás számára annál érdekesebbek, annál izgalmasabbak voltak, jó volt egymásnak azokról mesélni.

Nem így az emberek! Először is az emberek, ha valamiben különböztek, rögvest vitatkozni kezdtek azon, hogy melyikük a jobb: ez a változat vagy az a változat. Azon kívül az emberek terjedésük éveiben rögtön különváltak, törzsekbe tömörültek, s egymással csak korlátozottan érintkeztek; például akkor, ha valamit csereberélni akartak, vagy ha megirigyeltek a másiktól valamit.

Ilyenkor akár harcba is voltak képesek vonulni, hogy valamit egymástól megszerezzenek. Szóval az emberek törzsekre oszlottak szét. S éppen az a törzs, amelybe Prométe tartozott kitűnt valamivel.

Persze, mint sok más törzs, úgy ez is barátja volt a sárkányoknak, s éppúgy szerették a törzs tagjai a játékot meg a hosszú történetek elmondását a tábortűz körül. De ezeknek a helléneknek volt egy egészen jellegzetes sajátossága, nevezetesen hogy nagyon szerettek tódítani, meg kiszínezni a történeteiket, s bizony nem mindig volt pontosan úgy az, amit a történeteikben elmondtak, de erre ügyet sem vetettek.

Éppen ellenkezőleg, tódításaikra és kiszínezett történeteikre büszkék voltak, s még egy új szót is kitaláltak erre az ő büszkeségükre, mely valamiképpen hasonlóan hangzott, mint a mi kultúra szavunk.

Node ez még semmi! Ezek a hellének azt is kitalálták, hogy az ő kultúrájuk valami általános értelemben jobbá teszi őket, mint minden más emberi törzset, s erre is kitaláltak egy új szót, vagyis igazából kettőt. Az egyiket magukra alkalmazták, ezt úgy mondták, hogy „felsőbbrendű”, mely azt jelenti, hogy mindenkinél valami általános értelemben jobb.

A másikat az összes többi törzsre, mindegy, hogy ismerték-e őket a hellének, vagy nem, mert úgyis mindenkiről azt gondolták, akár ismerték őket, vagy sem, hogy azok barbárok, ami azt jelenti, hogy kevesebb a kultúrájuk, mint nekik, tehát nem olyan jók, mint ők.

A sárkányok roppant elcsodálkoztak a helléneken. El is határozták, hogy jobban megfigyelik őket. Egy bölcs sárkány, akit Kronnak hívtak, elfogadta, hogy ő legyen a vezetője annak a sárkánycsoportnak, amelynek különleges feladata az volt, hogy a hellének különös gondolatait megértse.

Eközben Prométe kileste, hogy mikor nincsenek ott a sárkányok, s elkezdte duruzsolni a törzs többi tagjának azt a különös gondolatot, amelyet ő kitalált. Valahogy így:

„Ezek a sárkányok valójában felsőbbrendűnek gondolják magukat nálunk és uralkodni akarnak rajtunk! Ha azt akarjuk, hogy szabadok legyünk, egyenlőséget kell kiharcolnunk a sárkányokkal. De ez csak akkor lehetséges, ha mi is elnyerjük azt, ami a sárkányok hatalmát megalapozza: a tüzet! Mi magunk csiholunk tüzet, s így mi magunk lehetünk magunk urai! Elég a sárkányok zsarnokságából! Tüzet a helléneknek!”

Ha ezt egy sárkány meghallotta volna, akármilyen bölcs is a legtöbb sárkány, egy kukkot sem értett volna az egészből. Uralkodni, szabadság, egyenlőség, meg zsarnok… ilyen gondolatokat amióta a világ világ egy sárkány se gondolt soha, s a legbölcsebb sárkányok is évszázadokik tanácskozhattak volna, mire megértik, hogy egyáltalán miről lehet itt szó.

Prométe azonban erről mit sem tudott, mert azt képzelte, hogy a sárkányok pontosan olyanok, mint az emberek, csak a tűz képessége különbözteti meg őket. S ha az embereknek is lesz tüzük, akkor az emberek is olyan hatalmasok lehetnek, mint a sárkányok.

Még egyszer: a sárkányoknak fogalma sem volt arra, hogy „hatalmas”, de nem is volt még ilyen szavuk sem.

Egy szó, mint száz, eljött az a nap, amikor a hellének többsége titokban, a sárkányok mögött egyre inkább azon kezdett fáradozni, hogy hogyan lophatnák el tőlük a tüzet, s végül hogyan csiholhatnának tüzet saját maguknak.

Azért, hogy hatalmasok lehessenek! S az így szerzett hatalomnak, mert nagyon szerettek mindennek új nevet adni, kitaláltak még egy új szót, ezt: dicsőség. S ezt a szót egyre többet használták azután.

Eközben Prométe csak próbálkozott és próbálkozott… s itt a vége a második mesének.

3. mese

Most hagyjuk egy kicsit Prométét, meg a helléneket; mert eltart ideig, míg rájönnek arra, hogy hogyan lehet tüzet csiholni. Mert van itt egy még különösebb, még furcsább emberi törzs, amelyet úgy hívtak, hogy a havérek.

„Micsoda név!” – kiáltanak fel a gyerekek ilyenkor. De én nem értem: miért ne lenne furcsa törzsnek furcsa neve!? Node van ennek a névnek egy komolyabb magyarázata.

„Persze, biztos halvér!” Na, ez már közelebb áll az igazsághoz. A vér, régen annyit tett, mint természet, tulajdonság. Aki halvérű, az olyan, mint a hal. De itt nem hal-vérű, hanem ha-vérű törzsről van szó, ez meg azért van, mert ezek mindig azzal kezdtek mindent, hogy „ha”.

Például, „ha adsz nekem ezt, én adok neked azt”. Vagy, „ha megteszed nekem ezt, én megteszem neked azt”. És így tovább. Szóval hát, ezek a havérek valami egészen elképesztő tulajdonsággal rendelkeztek, nevezetesen, hogy mindenkivel azt hitették el, amit csak akarnak.

Ha egy havérnek azt mondod: „Jó uram, milyen az idő ott, ahonnan jöttél?” így felel, hogy „Ott éppúgy esik az eső, mint itt”, s erre akkor sem csodálkozik a kérdező, ha se ott, sem itt nincs eső.

„De hát nem látta, hogy nem is esik?” – kérdezik most a gyerekek. Hát persze, hogy látta; csak tudjátok gyerekek, a felnőttek néha nem úgy gondolkodnak, mint a gyerekek. Mert egy gyerek látja, hogy nem esik és kész. Ugyebár.

De egy felnőtt nem mindig így gondolkodik, mert ha például egy tekintélyes emberrel vagy egy tudós emberrel hozza össze a sors, akkor inkább hisznek nekik, mint a saját szemüknek. Persze ott a baj, hogy az, hogy ki tekintélyes és hogy ki tudós, az néha nehezebben eldönthető, minthogy esik-e az eső vagy sem.

De valahogy a felnőttek valahogy úgy gondolják, hogy ez nem így van, mert az, hogy valaki tekintélyes vagy tudós, az nyilvánvaló, mert annak diplomája van, pecséttel, díszes írással, s ez jobban meggyőzi őket, mint bármi más.

Meg volt az a másik dolog, hogy a felnőttek hisznek abban, hogy „valójában létezik”, vagy „valójában nem létezik”. Például valójában létezik a háromszög, meg a szorzás, ami azt jelenti, hogy ezek minden körülmények között örökké igazak, és ugyanúgy igazak mindenki számára.

Vagy például valójában nem létezik a világon semmi más, csak kis golyócskák, meg köztük az üresség. Például te is, meg én is egy-egy rakás golyócskákból állunk össze, hiszed, nem hiszed, s közöttünk meg üresség van. Az mindegy, hogy ennek van-e értelme, vagy nincs, vagy értjük, vagy nem értjük; mert ha egy tekintélyes ember, vagy egy tudós ember mondja, akit másnéven szakértőnek neveznek, meg média személyiségnek, akkor az úgy van és punktum.

S hiszitek, nem hiszitek, eljött az idő, amikor a havérok elhitették az emberekkel, hogy náluk van a legtöbb, sőt az egyetlen tekintély is, meg tudás is; és ezt valami egészen nyakatekert módon indokolták meg.

A havérok ugyanis azt tartották, s nemcsak tartották, hanem nagy tudós módra és nagyon nagy hangon hirdették mindenfelé, hogy az igazságot csak ők ismerik. Ennek az az oka, hogy a sárkányok, akikkel a legtöbb törzs barátkozott, szerintük nem igazi sárkányok.

Ezek álsárkányok, egy nagy gonosz szörny irányítása alatt megtévesztik, tehát félrevezetik, becsapják az embereket. Valójában csak egy sárkány létezik, a Setét Úr, másnéven Set, akinek még a neve is titkos.

Amikor a havérok más törzsek fiaival és lányaival beszéltek, az Egy Igaz Nagy Setét Sárkányt valami egészen más néven hívták.

Mindenesetre mindenkinek tudnia kellett, hogy ez az egy igaz sárkány a felhők fölött lakik, láthatatlan, mindenkin uralkodik, hatalmas, bosszúálló, s csakis a havérokat választotta ki magának, hogy egyedül ők tudják az egyetlen igazságot, és mindenki máson uralkodjanak; mert ők a kiválasztottak, akikkel éppúgy kivételeznek, mint a tanárok az egyik jógyerekkel az órán, meg az egyik testvéreddel a szüleid.

Csodálatos módon a havérok erről mindenkit meggyőztek. A sárkányok viszont mesemásítóknak nevezték el a havérokat. A havérok ugyanis folyton vándoroltak, s nagyon sok tűz tábortüze mellé leültek, meghallgatták mindenkinek a történetét.

Majd összegyűjtötték ezeket a történeteket, s úgy módosították ezeket, hogy a főhőst kicserélték: minden történet főhőse éppen egy havér lett. S aztán így mesélték tovább a történeteket. Elég az hozzá, hogy minden történet úgy végződött, hogy az Egy Igaz Sárkány nagyságát és hatalmát hirdette.

Így lassan-lassan minden törzsben kialakult az a hiedelem, hogy a havérok hatalmasok, tudósok, legyőzhetetlenek. Mert még akkor is, ha a havérok elfutottak volna a leggyengébb ellenségtől, a felnőttek itt is sokkal inkább hittek a történetekben, amit hallottak, mint annak, ami majd kibökte a szemüket.

Ahogy a felnőttek azt mondták magukban: ha ez a tudós ember azt mondja, hogy esik az eső, akkor esik, csak mondjuk én nem látom jól. Tehát valójában esik. Vagy: én ugyan itt egy kislányt látok, nevető, gondolkodó aranyos kislányt, de minthogy én nem vagyok szakértő, az a másik bácsi meg az, ha azt mondja, hogy ez csak egy rakás golyócska, akkor biztos neki van igaza. Na, így gondolkodnak a felnőttek.

Amikor a sárkányok látták, hogy milyen nagyon furcsa történeteket terjesztenek a havérok, akkor úgy döntöttek, hogy hozzájuk is kiküldenek egy kutatócsoportot éppúgy, mint a hellénekhez. Majd azok eldöntik, hogy igazából hogyan is lehet megérteni ezt a sok furcsaságot.

S mivel a feladat nagyon nehéznek ígérkezett, a legtudósabb, legbölcsebb sárkányt jelölték ki erre a feladatra, akit nagy tisztelet övezett, s akit Őzirnek hívtak.

Teltek az évek, míg végül mind Krón, mind Őzir csoportjának küldetése lejárt. Visszahívták tehát a kutatókat a sárkányok, hogy számoljanak be a kutatásuk eredményeiről.

Van Sárkányföldén egy hatalmas, gyönyörűen díszített palota, melynek az a neve, hogy a Bölcsesség Csarnoka. Ide gyűltek most Sárkányfölde minden szegletéből a legtudósabb sárkányok.

Bizony ilyen hatalmas gyülekezet csak akkor gyűlt össze, ha valami nagyon fontos döntést kellett meghozniuk. Ilyenkor meghallgattak minden tudóst, mindenkinek kikérték a véleményét, s hosszan tanácskoztak és tanakodtak.

Nem volt ez másként most sem. Meghallgatták mindkét kutatócsoportot nagy figyelemmel és türelemmel, aztán mérlegeltek, tanakodtak, tanácskoztak. S amilyen sokáig tartott a mérlegelés, utána annál határozottabb lett a döntés.

A sárkányok tudósai tehát hosszú latolgatás után elhatározták, hogy a legvalószínűbb magyarázat ezekre a különös gondolatokra a hellének és a havérek között az, hogy az emberek súlyosan megbetegedtek, s fejükben elmeféreg van.

Ez a betegség minden törzsben másként jelentkezik, de a hellének, meg a havérek között különösen súlyos tünetekkel jár. S holott a tudós sárkányok úgy vélték, hogy nagyon kevés esély van arra, hogy az elméjüket, mint egy szép kis kertet, szorgalmasan művelő sárkányok elkapják ezt a szörnyű betegséget, mégis biztos, ami biztos, elhatározták, hogy az embereket ezután gondosan elkerülik, s a fiatal sárkányokat megfigyelő tanulmányútra majd máshová küldik.

Innen már biztosan ki is találtátok, kedves gyerekek, hogy igazából sohasem volt háború sárkányok és emberek között. Csakhogy a hellének mégis azt kezdték mesélni, hogy miután Prométe végül mégis ellopta a sárkányoktól a tüzet, s aztán megtanult maga is tüzet csiholni, a gonosz sárkányokat elűzték.

Hiszen Kronosz, mert ők így nevezték Krónt, a tudós sárkányt, hatalmaskodott, sőt még a saját gyermekeit is fölfalta, hogy megőrizze a hatalmát. Szóval Kronoszt legyőzték és elűzték a hellének ősei, akik között olyan szuperhősök voltak, hogy azokat már nem is emberként, hanem istenként kezdték el tisztelni a hálás utódok.

Nos, ami pedig a havérokat illeti, ők meg azt mesélték, hogy az Egyetlen Igaz Sárkány széttépte Őzirt, s ezután az egész világon csak ő uralkodott, de egyúttal ugyanakkor újra össze is rakta Őzirt kegyelemből, mert ő a megbocsátás nagy istene is.

Szóval ez nagyon zavaros, de hát tudjuk, hogy valami minél zavarosabb, annál szentebb, s annál jobban hisznek benne az emberek.

Ami viszont a sárkányokat illeti, ezek a biztonság kedvéért úgy döntöttek, hogy távolról és észrevétlenül mégis megfigyelik az embereket, nehogy valami nagy csintalanságot elkövessenek. Hát ami azt illeti, mi tudjuk, hogy erre megvolt minden okuk.

Nos ezt a megfigyelést nagy elővigyázatossággal egészen különleges módon intézték.

Nagyon ritkán, az emberek között születnek olyanok, akik nem hiedelmeknek hisznek, hanem a saját szemüknek. Akik szeretik a természetet, s megértik, hogy a természet nem „létezik”, hanem él, s hogy mint minden élőben, a természetben is vannak nemcsak anyagi, megfogható dolgok, hanem érzelmek meg szellemi dolgok is, s az erdő, bár teljesen más, mint az ember, mégis képes érezni és gondolkodni.

Azt is megértik ezek a sárkányok által sárkányszívűnek, ősi sárkánynyelven tál-tosnak, vagy egyszerűen táltosnak hívott különös emberek, hogy nincs olyan, hogy valami „minden körülménytől függetlenül, mindenki számára ugyanúgy” létezik, mert a világ állandóan változik, minden körülménnyel együtt, amitől semmi nem függetlenítheti magát: pont úgy, mint a mesemondó meséje sem függetlenítheti magát attól, hogy az a kisfiú most éppen ásított egyet.

Szóval hamarosan be is fejezzük az egész mesét. De azt azért még feltétlenül elmondjuk, hogy a sárkányok már sok ezer év óta, mely egy sárkánynak éppen egy szempillantásnyi idő, figyelik az embereket, figyelik minden háborújukat, vérengzésüket, bombázásaikat, s mesterségesen keltett járványaikat: s egyre inkább meg vannak győződve arról, hogy az elmeféreg gyógyíthatatlan.

Igaz, időnként álmukban emberformában megjelennek a táltosoknak, s megbízzák őket, hogy tanítgassák és gyógyítgassák az embereket. De minekutána megesett, hogy egy-egy táltos nagy szánalmában túl gyorsan, túl türelmetlenül próbálta az embereket gyógyítgatni és tanítani, az emberek megölték ezeket a táltosokat, a sárkányok elhatározták, hogy arra intik ezután a táltosokat, hogy csak óvatosan gyógyítgassanak és tanítgassanak.

„Mit tegyünk tehát?” – kérdezték a táltosok. „Vegyüljetek el az emberek között észrevétlenül, s nagy türelemmel forduljatok feléjük. Mindenekelőtt: írjatok nekik mesét!” „Mesét, de hát milyen mesét?” „Sárkánymesét!”

Így feleltek a bölcs sárkányok, s így is lett azután.

Kedves Gyerekek! Ha olyan mesét hallotok, amelyben azt halljátok, hogy a természet szép és értékesebb, mint a gazdagság; hogy a bölcsesség minden vitézségnél nemesebb; hogy az igazi sárkányok nem a felhők felett élnek és nem választanak ki senkit sem; hogy ha azt látom, hogy esik az eső, akkor esik az eső; s hogy a természet nem létezik, hanem él, akkor biztosak lehettek benne, hogy ezt a mesét igazi táltos írta, aki érti a sárkányok bölcsességét.

Ezzel véget is ért az én mesém. Aki nem hiszi, járjon utána! Itt a vége, fuss el véle.

Az iskolában mindannyian tanultunk a fizikai halmazállapotokról. Akkor három halmazállapotról tanítottak minket a hőmérséklet különböző tartományától függően, úgymint szilárd, folyékony és légnemű. Példának először a víz halmazállapotait írta le a tankönyv. A szilárd a jég, folyékony a víz, légnemű a gőz. Majd általánosítottunk, hogy bármely anyagnak létezik három halmazállapota.

Később megtudtuk, hogy van egy negyedik is, nevezetesen a plazma állapot, ahol az “ionizált anyag olyan mértékben válik elektromosan vezetővé, hogy a nagy hatótávolságú elektromos és mágneses mezők dominálnak a viselkedésében”. De vajon létezhet-e egy ötödik halmazállapot?- tettem fel a kérdést három fiamnak a családi ebédnél tegnap.

A legkisebb, Zoli csak annyit mondott, hogy “agúu”, s mivel alig hét hónapos, minden demokrata elv dacára ezt nem tekintettem érvényes szavazatnak, vagy jelentékeny hozzászólásnak. A középső, Árpi általában megfontolt és mély, tehát most is erősen gondolkodott. A legidősebb, Lali viszont rávágta az elvárt választ, mert a szövegkörnyezetből megérezte, hogy mit akarok hallani.

Kérdésemet ugyanis így vezettem fel: a jégkristályra mi a jellemző? Kristályrács, szimmetria, egy nagyon könnyen átlátható szabályos szerkezet. A folyékony víz sokkal kevésbé egyszerű, sok benne a szabálytalanság, folyhat ide, vagy oda, kevéssé megjósolható viselkedése, vagyis rengeteg benne az előre nem látható lehetőség, másképpen a “potencialitás”. A gőz még szabálytalanabb, amorfabb, terjedhet erre, vagy arra, átszivárog itt, meg ott, mozgása még kevésbé előrelátható, tele potencialitással. A magasan ionizált plazma állapotú víz nyilván még inkább az.

S akkor általánosítva és kiterjesztve a végletekig úgy fest a dolog, hogy abszolút nulla fokon jól átlátható rend van, mert nincs mozgás. Minden teljesen előrelátható, mert nem is keletkezhet semmilyen mozgás. A potencialitás tehát zérus. Másfelől az ellentétes oldalán egy képzelt spektrumnak, tehát egy elképzelt végtelen hőmérsékleten, ezzel pontosan ellentétben végtelen fokú bonyolultság lehet, az egyszerű szabályok nem relevánsak. Az előreláthatóság jóformán lehetetlen, a potencialitás pedig végtelen.

Mi tehát az ötödik halmazállapot?

A tiszta energia!-vágta rá Lali, megérezve a logika menetét. Árpi ekkor mélyen gondolkodott.

Második fázis

Képzeljünk el egy éppen halni készülő és nagyon kövér öregembert. Nyilván benne a szabályosság, a rutin dominál, nagy tömegű, nagy tehetetlenséggel. Előre nem látható váratlan fordulatokat ritkán produkál. Nehezen mozog, benne a potencialitás igencsak alacsony.

A spektrum másik végén ott van az éppen megtermékenyült petesejt. Kicsiny tömeggel, de hatalmas potenciállal, nehezen jósolható viselkedéssel.

Az egyéni élet tehát olyan, mint amikor egy gáztömegből valamilyen hatásra bolygó alakul ki. Lehűl, szabályos kerekded formát vesz fel, potencialitásából viszont veszít, viselkedése inkább előrelátható, jósolható.

Harmadik fázis

Képzeljünk el egy nagyon fiatal társadalmat, egyfajta ősközösséget, az emberiség hajnalán. A helytől, környezettől, sajátos tapasztalatoktól függően az egyik törzs kicsit ilyen, a másik olyan, nagy a változékonyság, nehezen előrelátható a fejlődés, bonyolultak a kölcsönhatások, olyan ez, mintha magas lenne a hőmérsékleti tartomány, mintha minden mezőszerű lenne, tiszta energia.

Ezzel ellentétben az öreg társadalom szabályozott, tele van szabványokkal, egyetemes és örök törvényekkel, merev előírásokkal és szabályokkal. Minden ugyanolyan, minden tehetetlen, minden kerekded, minden előre kiszámítható. Alacsony az entrópia.

S most akkor nézzük a modern társadalmat, amelyben élünk. Nem úgy tűnik, mintha nagyon öreg lenne? Pedig nem az öregség jellemző rá. Hanem a koraöregség. Mintha az öregséget valamilyen aktív befolyás felgyorsította volna. Feltételezzük, hogy ez a befolyás szándékos. Az ördög terve.

Nos, az ördög pontosan annyira tehet róla, hogy ördög, mint a szúnyog, vagy a pióca, hogy vérszívásból él, vagy a ragadozó, hogy öl. Ez a dolga. A baj nem ott van, hogy az ördög ördögként viselkedik. A baj ott van, hogy az ördög megtéveszt, s azt a közember imádja, rajong érte, isteníti.

Az ördög információmérnök, aki arra szakosodott, hogy az információt úgy tálalja, hogy a közember információfeldolgozását a maga szempontjai szerint átalakítsa pontosan úgy, mint ahogy egy vírus átprogramozza a sejtműködést.

Képzeljük magunkat az ördög helyébe. Mi a célunk? Hogy a társadalom gyenge részekből álljon, egyedekből, ember-atomokból. Ne mezőszerű legyen, mint az ionizált gáz, hanem részecskeszerű, minta a jégkristály.

Az ördög tehát az individualizmust hirdeti. Minden életműködés beleértve a táplálkozást (globális ipari egyenétel), a fajfentartás (egyéni pillanatnyi örömre lefokozott nemi szerep), a gondolkodás (egyéni boldogság, egyéni szórakozás, a celeb és én, a gép és én, a divat és én) egyéni szintű kell legyen, mert így szabványosítható és központosítható.

A gondolkodás ideológiára szűkül: csak ez és csak az az egy szempont szerint felépített narratíva , vagyis mese (narrare, mesélni) az elfogadott, a szabvány. A vallás szabvány, melyet egységesített, központi, mindenkinek ugyanolyan előírások szerint kell gyakorolnia. Az egészség is szabvány, ahol a gyógyszer helyettesíti a helyi és sajátos problémamegoldást.

Minden értesülést pedig standard csőszerű távollátással (tele-vision) egy kamerán keresztül szerzünk hivatalos úton a modernkor új prófétájától, a médiától.

De ez még nem elég. Mert ott van az ördög legnagyobb ellensége, amely és aki mindig sajátosságot, eredetiséget, előre nem látható potencialitást, tiszta energiát hoz vissza a rendszerbe. Igen, az ördög végső ellensége ez, a tiszta energia, a GYERMEK.

Gyermektelen, elöregedő társadalom, ahol minden a pillanatnyi és egyéni élvezet, mely központosított, mint a hírek, a telefon, s a képviselők, akik az ördögi ideológiát pénzért hirdetik, mint a szerepét felmondó színész. A gyermeket el kell pusztítani, ezért bevetünk mindent: környezetvédelem, alternatív szexualitás, háború.

Negyedik fázis

Csakhogy nemcsak az anyagnak van halmazállapota, hanem a szellemnek is. A manipulált józan ész, az ördög által uralt egyéni boldogság egyszerű jégkristályától a magasanszervezett és sajátos közösségi elmeműködésig van egy végtelen spektrum. Pontosan úgy, mint a bálványimádástól a sokrétű és széles látószögű, szerves figyelmű, bölcs gondolkodásig (bölcsesség szeretete, philo sophia).

Ez az, ami összeköti a gyermeket és a szellemet: sajátosság és végtelen potencialitás. Ahol a helyi élettapasztalatok sajátosan és mélyen vannak elemezve, ott az ördög tehetetlen. Ott nincsenek sem ideológiák, sem felbérelt képviselők, sem választások, sem szabványosított tekintélyek, sem bálványok. Sem sztárok, sem celebek, sem divatok. Ott helyi, sajátos közösség van és sok gyermek.

A szellem valódi gyermekei, tele potencialitással és magas hőmérsékleten gondozzák a kertjüket és nevelik a gyermekeiket az ötödik halmazállapotban. Mert az ötödik halmazállapot a tiszta szellemi energia, melynek potencialitása végtelen, mint a gyermeké.

A bölcsesség és a gyermek a legszorosabb kapocs, az egyetlen, mely erősebb, mint a csaló és az ostoba kapcsolata. A pokol jeges, egynemű, passzív és egyszerű. A menny pedig bonyolult, sokféle, folyton változó és végtelen, mint a tiszta energia.

Akárhogy volt is, nyilvánvaló, hogy Rousseau ezen modellje, mely a társadalmat mint szerződött felek megállapodására alapozottat írja le tudat alatt beleivódott gondolkodásomba. Nyilván egy fiatal embernek ez a világos, egyszerű modell, meg az esszé stílus maga nagyon imponáló volt.

Csakhogy azóta eltelt 35, a könyv megírása óta pedig több mint 250 év. Ideje újragondolni a könyvet, hatását napjaink gondolkodására, intézményrendszerére. Érdemes, mert az úm “nyugati világ” politikai ideológiája nagymértékben ezen a modellen alapul. S ezen elvek mentén uralkodnak rajtunk ma is felületes gondolkodású, külön érdekeket anyagi juttatások ellenében képviselő hivatásos közéleti színész emberek, s a mögöttük álló üzleti oligarchák a maguk rövidlátó és részrehajló észjárásával, s élősködő életvitelével.

Mi a különbség a business oligarchia és a népfelség között? Ezt Rousseau világosan látta: a képviselet. Mert amint emberek képviselőket választanak, azok egy érdekcsoportot hoznak létre, akik nem az emberek, hanem saját maguk érdekeit tartják szem előtt. Így Rousseau. De mi ennél sokkal messzebb megyünk.

De először szögezzük le az alapelvet: ki a felelős azért, hogy Rousseau modellje a gyakorlatban ilyen gyászos véget ért? Semmiképpen nem a felbérelt képviselők, vagy akár az őket futtató üzletemberek és pénzes urak. Még akkor sem, ha ezek bűnszövetkezetbe, vagy törzsekbe tömörülnek.

Nem, a hiba ezúttal az Ön készülékében van. Hiába gondoljuk tehát, hogy amennyiben a gonosz sötét figurák helyett a patyolattiszta világossal játszuk a sakkjátszmát, akkor a sakk szabályai megváltoznak. Persze, a nép kivétel nélkül mindig azt gondolja, hogy a színekkel van a hiba, s cserélgeti ezeket. Mindig leleplezésekben bizakodik, elveti a régi csalót, s nagy elhatározással szavaz az újra.

Pedig gondoljuk meg: a pióca, a szúnyog, a kukac természete az élősködés. Ha az egyik piócát lecseréljük a másikra, az némileg másképp szív, de szív, mert ez a természete. S még akkor sem lehet őt kárhoztatni, ha törzsekbe és rajokba tömörülve rejtetten és magát doktornak feltűntetve végzi a tevékenységét.

Az élősködők nem tenyésztik áldozataikat, csak kihasználják őket, s ezért módosítják viselkedésüket, ha ezek hagyják. De a tudatlanságot nem az élősködők termelik ki, épp ellenkezőleg: a tudatlanság tenyészti ki az élősködőket. S ez is történt.

Mert hogyan győzhette le az üzleti oligarchia a népet nyugaton? Mert maga Rousseau is látta, hogy így van, csak akkor az zleti oligarchia helyett arisztokrácia volt, a szent-bájoló tömegmédia, meg a tudományos világkép helyett pedig az Egyház és a misztikus dogmatika. A Társadalmi szerződés így indul:

“L’homme est né libre, et partout il est dans les fers”

Na ez az, ami nem változott. Az viszont igen, hogy képmutató és groteszk-bizarr módon a nyugatiak letagadják a láncaikat. De nekünk bajunk van rögtön az első mondat első tagjával is, nemcsak a másodikkal. Az “ember” szabadnak született.

Megfigyelték, hogy a nyugati felvilágosult filozófiában kimondatlanul mindig ott szerepel minden magasztos fogalom előtt az “egyéni” jelző? Ez annyira magától értetődik, hogy le sem kell írni. Egyéni szabadság, egyéni boldogság, egyéni élet, egyéni túlvilág és üdvözülés. Csakhogy az egyéni egy képzetes egység, az emberi közösség egy képzelt atomja.

Az ember egyáltalában nem születik egyénileg szabadnak, mert a közösség, a társadalom sajátos, helyi, de szerves része. Az újszülött sokkal okosabb, mint a nyugati politikai ideológia. Ő ugyanis pontosan tudja, hogy szervesen tartozik szüleihez, a kisgyermek megtanulja, hogy közösségben él, melynek íratlan szabályai kötik viselkedését.

Mielőtt megtanuljuk, hogy szuverén egyének és egók vagyunk, ösztönösen érezzük, hogy szabadságunk, boldogságunk, életünk nem egyéni és atomi, hanem közösségi és szerves. Ehhez meg kell tanuljuk az egyéni felelősség, feladat, teljesítmény természetellenes, mesterséges ideológiáját, modelljét, tantételét. S ami vele jár: a rivalizálás, a vetélkedés, a verseny képzeteit, koncepcióit.

Hogy létezik egy szabad egyén, aki saját egyéni akaratát kinyilatkoztathatja, az Rousseau-nál egyértelmű, de ő megköti, hogy a közösségi akarat, vagy közakarat, a “volonté de tous” korántsem az egyéni akaratok összege. Zsom ezt még sokkal radikálisabban tagadja.

Rousseau megértette, hogy a közakarat nem azonos a többségi akarattal, de még a közvéleménnyel sem. A közakarat a teljes közösség hagyománya, kultúrája, életkörülményei szerint alakul, s utóbbiakat az egyik egyén ennyire, a másik annyira képes átlátni. Tehát egyáltalán nem úgy van, hogy van egy egyén, akinek van egy véleménye és ennek kinyilánítása egy szavazat.

Ez a modell súlyos tévedések egész sorozatán alapul, s ezt nagyon jól érzik a rendszert mesterségesen fenntartó, s annak hamisságát kihasználó élősködők. Rousseau félhet a szavazók informálatlanságától, ennek megfelelő manipulálhatóságától, a képviselők és megbízóik önös érdekeitől. Zsom egészen másból indul ki.

Nézzük Zsom példázatát! Van egy láb, mely akar valamit. A kéz ugyanazt akarja. A máj mást akar. 2>1, tehát a kéz és a láb többségi szavazata nyer. Miért nem működhet ez így? Azért, mert a kéz, a láb, a máj egymást kiegészítő, egymáshoz szervesen kapcsolódó részei a szervezetnek, nem különálló és “egyenlő” atomok.

S mi az, ami összehangolja a kezet, a lábat és a májat? Az egész szervezet teljessége. Ez utóbbit modellálta Rousseau közakarat fogalma. Zsom vitológiája viszont egyértelműen kimondja, hogy nemcsak az emberi test, hanem a közösségi szellem, sőt az egész valóság egy szervezet, egy szerves egység. Az nem osztható fel egyenlő részekre.

Az egyenlőség bizonyos szempontok szerint értelmezhető, például 2+2 ugyanúgy kifejezhető 8:4 formában is, a kettő egyenlő. De két szerves rész, két szerv, az nem egyenlő, nem osztható és nem is szorozható azért, mert sajátos. Ebből a sajátos helyi részek szerves összekapcsolódásából születik a a harmónia, mely még ráadásul dinamikus is.

Csakhogy a harmónia, az összekapcsolódás, meg a sajátosság az, amit az élősködő mindenáron elpusztítani akar. A parazita uralma ugyanis a diszharmónikus, megosztott, diszfunkcionális szervezetre terjed ki csak. A parazita ezért teremt atomokat, vetélkedést, különálló, szegregált érdekeket (ráksejtek).

S hogyan tartja fenn ezt az állapotot? Ismerkedjünk meg az ideológia fogalmával!

Mindegy, hogy kinyilatkoztatott tömegvallás, tudományos világnézet, vagy politikai izmus, vagy mozgalom: az ideológia mindig a valóság sematikus, előemésztett, virtuális leegyszerűsítése, melynek lényege a kevésszempontúság. Ismerős a dolog?

Vegyük például a plutokráciát. Mindennek a mértéke a pénz, kövesd a pénzt, minden dolog a pénzen alapul és pénzben mérhető. Ez egy ideológia. A pénz szimbólum, mérőszám, mely univerzális, egységekben mérhető, mert mindenütt egyforma. Pededig a pénz nem a munka, vagy bármilyen érték, vagy hitel objektív mértékegysége, hanem egy ideológiai eszközként, valójában a bizalom mérésére szolgál.

A bizalom azonban reklámok, propaganda, mindenféle félrevezetés által mesterségesen terelt. Ideológia tehát leegyszerűsített, kevésszempontú, egynemű álvalóságot, narratívát, bálványt és birodalmat hoz létre, egy virtuális világot, melyet csábtással és fenyegetéssel megtetéz. Az ember a pézelmélet szerint a bélműködés és semmi más. Gazdasági lény, vetélkedő lény, atom. Így akarja látni és lattatni az élősködő.

De van-e megoldás? Túl lehet-e lépni a zavar, a kiegyensúlyozatlanság, az elkülönült és kevés-szempontot figyelembe vevő egyéni érdekek és egók világán?

Természetesen igen. S a megoldás ráadásul még természetes is, s magától értetődő. Ha a gátakat akár átszakítás nélkül túl akarjuk folyni, egyszerűen fel kell duzzasztanunk a folyamot. S mi ez a folyam? Az élet maga.

A tehetség, a bölcsesség, a belátás, a széles perpektíva, a sok sajátosan feldolgozott élettapasztalat pedig a duzzasztó erő. Ehhez mindig mindent több oldalról kell vizsgálni, széles látókörrel és mély belátással. Az ilyen közösség, mely képes szervesen élni és gondolkodni olyan, mint a magas folyam, robusztus, egészséges, erős.

De ehhez azt művelni kell, mint a kertünket. Meg kell dolgozni érte, ápolni kell, táplálni. S meghálálja azt a harmónia, az arányosság, az egészség lendületével, mely elsodor minden élősködőt.

Node kiben bízzunk meg? Hogyan különíthetjük el a csalót és a bölcset? A csaló könnyű megoldásokat ígér, kevés szempont szerint, rövid távon és kizárólagosan gondolkodik. S mindenekelőtt ígér. Mi az ígéret? Felkérés átruházásra. Szavazz rám, majd én elintézem helyetted!

A csaló kiragadja a leegyszerűsített lényeget: megöljük, megdöntjük, leállítjuk, átvesszük, s akkor minden jó lesz! Sematizálva, kevés szempont szerint, azonnal! Tetszetős és harcias, népszerű, imponáló, mint minden parazita. Ő a hős, rá szavazok, hozzá csatlakozom!

Sajnos a nép sohasem ismeri fel, hogy a hős majdnem mindig csaló, s a bölcs, mely nem ígér, hanem tanít, az igazi érték. Adj valakinek egy halat, megeteted egy napig, tanítsd meg halászni, egész életére ellátod élelemmel. De a nép utál tanulni, s mindig a potyát keresi, az ingyen ígérőt, az olcsót!

A bölcseket a nép nem szereti, mert a bölcseknek elvárásaik vannak. Gondolkodj sokrétűen, sajátosan, mélyen, széles nézőpontból! Ez kellemetlen, ezt el kell kerülni! Csak ma adj halat, aztán lesz, ami lesz.

Mit tehet a bölcs? Kénytelen tekintélyt teremteni, akár még úgy is, hogy feltalál egy képzeletbeli tekintély-egységet. A felvilágosult franciák azt mondták, a vallás akkor született, amikor az első hiszékeny találkozott az első csalóval. Zsom ezzel szemben azt mondja, hogy a szellemi restség és az élősködés a legerősebb és legmaradandóbb viszony az emberi életben.

Mit thet a bölcs? A zseni, a próféta ugyanaz, a bölcsesség lefordítása a kelletlen tömegek felemelésére. A táltos azt mondja magáról, hogy csodálatos tehetsége, képessége, küldetése van, mert csak így tudja megszólítani a bölcsességre pikkelő, húzódozó egyszerű embert, aki, mint a kamaszlányok, kivétel nélkül a látványos csalók és szélhámosok iránt vonzódik.

S mit tehet a bölcs, aki nem vállalja a prófétasorsot, mert elutasítja a tekintélyalapú meggyőzést? Morog egyet-kettőt, s aztán elmegy művelni a kertjét. Rálegyint a hős-csaló, üzletember-maffia által szponzorált népszerű szavazathalászokra és műveli tovább a kertet.

Még a hiú, canaille-t megvető Voltaire is azt mondta Rákóczi fejedelem rodostói birtokán Candide száján át: “Cela est trés bien dit, mais il faut cultiver notre jardin”.

Értsd meg, hogy igen, süllyed a hajó, hiába nem veszel róla tudomást! S akkor álljon itt még egy hasonlat. Mondhatjuk, hogy a legfejlettebb repülőgép is csak annyit ér, amennyit a pilóta. Persze te a robotpilótába hiszel, mert nem hallottál a francia gépről, mely lezuhant az Atlanti óceán felett. Mert el voltál foglalva mással, jól jön egy kis plusz pénz, meg a legújjabb mozi. Pedig megtörtént, keresd ki a neten, mert dokumentálva van. Aki robotpilótákban hisz, az könnyen lezuhanhat.

De ha valaki azt akarja, hogy a egy, vagy sok repülőgép zuhanjon le, mert máris túl sok van (persze te azt gondolod, hogy ilyen nincs, pedig van), akkor vedd számításba, hogy a legegyszerűbb módszer nem az, ha beszerelsz egy hibát a gépbe, mert ez fáradságos és sok bajjal jár. Elég eltéríteni a pilóta elméjét, az kevésbé bajos és sokkal hatékonyabb. Na, hát akkor mondok egy pár példát, figyelj!

Elkerülhetetlen konfliktus, kikerülhetetlen objektív gazdasági folyamatok, gonosz diktátorok, kisebbségi és faji problémák, kitalált konfliktusok, melyek mindkét oldalán ugyanazok állnak. Vagy eltéríthetünk egy vírust is, erről szól a gain of function research, de ez kockázatos, mert a vírus mutálódik.

Könnyebb a film, a média, az ideológia, a szakértők, a profi szórakoztatás, mindig beleértve a legvulgárisabb figyelemelterelő olcsóságokat, mert ez hat a népre. Az elmevírus biztosabb, hatékonyabb, olcsóbb, mint a fizikai szupervírus, az ideológia, vagyis az information engineering (információmanipuláció) mindig veri a természetttudományt, vagyis a genetic engineering (génmanipuláció).

Ne félj, az élősködőid, akik egy törzset, egy szervezetet alkotnak, tudják, hogy az elme fontosabb, mint fizikai világ. Csak te nehogy rágyere! Ezért megetetik veled, hogy a tudományos valóság az igazi, a filozófia meg hiábavaló. Te meg elhiszed, úgy kell neked!

Én is olyan iskolába jártam, mint te. Én is ugyanazt a tananyagot tanultam. Velem is elhitették a tündérmeséket. Megtanítottak engem is, hogy a legnagyobb földrész egy kis félszigetének kunkori farka a világ közepe, a kultúra székhelye és csúcsa, hogy Nyugaton már évek óta, meghogy csak ott a lényeg, arra adunk, oda zarándokolunk, őket csodáljuk és utánozzuk.

Megtanultam, hogy a nyugati tudomány általános, egyetemes, örök, az objektív igazság egyetlen letéteményese. Én is olvastam Batsányit, Adyt, Németh Lászlót, én is nap mint nap hallgatom a budapesti utánzóművészek jólértesült és sznob féligazságait.

Csak én csináltam valamit, amit te nem. Én elmentem világot látni. Mint az Egy magyar orvos Amerikában nevű monumentális útinaplóm elmondaná, ha elolvasnád, de neked fontosabbak a bulvárlapok és a celebek csinált mű csacskaságai, a vulgarizált kultúra, a torzított figyelemelterelés, s nem vagy kíváncsi az elsőkézből megtapasztalt valóságra, én 1992. július 1-én felszáltam a gépre, s az első amerikai, akivel találkoztam rögtön egy depressziós fiatal volt, aki gyógyszereket szedett már fiatalkorában.

Én vizsgáltam Amerikát, meg a természettudományt 18 éven át. S én láttam nem európaiakat, akik nem imádták a nyugati kultúrát, csak a nyugati technológiát. S egyikük ajándékozott nekem egy hatalmas könyvsorozatot, a legnagyobb amerikai, egy volt jezsuita, egy filozófiát dolgozóknak népszerűsítő író által egy életen át alkotott 11 kötetes civilizációtörténetet (Will Durant: Story of Civilization), amelyből rájöttem, hogy nemcsak van salvatio extra ecclesiam, hanem van kultúra a nyugaton kívül, sőt: ott van igazán.

Nos ezt a művet a mai napig nem fordították le magyarra, kár. Mert akkor valami jó jöhetett volna Amerikából Magyarországra. De térjünk a lényegre a hosszú bevezetés után. S most következik a lényeg.

Hogyan vált egy őrült angol, s néhány tébolyult francia egy pilótaeltérítő elmevírus világfertőzés kiindulópontjává? Kezdjünk egy botránnyal, melyet szépen eltusoltak, pedig a fanatikus erőszakimádó és háborúhívő evangélikus amerikai kereszténység jobban tenné, ha kiterjedne rá a figyelme. Kiről van szó?

Jean Meslier egy kisvárosi pap volt, aki keresztényibb volt a legkeresztényebb kereszténynél. Egészen a haláláig, s akkor hátrahagyott egy hatalmas terjedelmű írást, melyet ma is ritkán mernek emlegetni. Ez a jámbor ember, míg nappal szerény életével, mindennapi áldozatos munkájával, jótékony cselekedeteivel kivívta környezete szeretetét és megbecsülését, éjszaka, mint az Omega számban megénekelt könyvelő, második életét élte.

De nem kicsapongó tivornyák, nem botrányos erkölcstelenség jellemezte ezt az életet, hanem valami sokkal ütősebb és sokkal rosszabb: leírta valós gondolatait. Ebben sorra vette a keresztény dogmák, hittételek, hősök és istenek minden hihetetlen ellentmondását, értelmetlenségét és gonoszságát, s eljut oda, hogy az ótestamentum törzsi istene gonoszabb minden embernél, egy égi zsarnok, aki áthangolja híveit, s készteti őket a legszörnyűbb elvetemültségekre, s ezt bárki látná, ha a tudatosan manipulált nevelés, a korrupt egyházi szervezet, a cinkos és erőszakos államgépezet propagandája nem kábítaná el a népet már fiatalon.

Nézete szerint az emberi gonoszság forrása éppen itt van. Ne feledjük el, hogy akkor ez volt a hivatalos ideológia, most meg ugye más…..akkor abban, most ebben nem szabad kételkedni. Mi Meslier szerint a megoldás? Át kell törni az ideológián, s szabaddá és boldoggá kell tenni a népet ebben a természetes anyagi világban, érzékeink parancsait követve.

Tovább ment, s még botrányosabb volt a maga idejében az orvosfilozófus La Mettrie, aki mielőtt hálás betege vacsora meghívásának eleget téve megfulladt a fácánmájpástétom iránti mohóságában 42 éves korára, leírta, hogy nincs emberi lélek, csak test van, s nincs világlélek sem, csak világtest van, mely kizárólag anyagi. sőt, a világ lényegében egy megkonstruált gép, s az ember is ugyanígy csak egy gép, melynek az agya is csak egy gondolatgyártó gép.

A gépet pedig használni kell tudni. Mire? Csak arra, ami van, s az csak a haszon, meg az érzéki élvezet. Le kell mondani mindenről, mely a gép alapbeállításával nem egyeztethető össze. A gépet megváltoztatni nem lehet, ez a realizmus, meg a determinizmus, csak használni lehet, ez a haszonelvűség, meg a materializmus.

De mégcsak nem is e kettő félnótás volt az igazi botrányhős, hanem egy másik féleszű tébolyult, akit jóérzésű apja többször majdnem kitagadott, s nem véletlenül. Denis Diderot írta meg az új vallás Szentírását, ő volt legapostolibb apostola, s elsősorban ő felelős elterjedéséért.

S mi a közös nevező, mi az új vallás, a szabados, anyagelvű, egyénimádó gépszemlélet, a sokaság elv, az egyenített egyetemesség, az örök és változatlan halott és üres világegyetem-gép kimondatlan exkluzív ideológiájának alapja? Hogyan köthető össze a világméretű elmevírus járvány, az eltérített pilóta, a kettőséletű francia pap, a magát fiatalon halálrazabáló orvos, s az új próféta, aki kamaszos új mozgalmát egyetemesnek képzeli?

A közös nevező, az origo, az alfa és omega egy közveszélyes tébolyodott, egy lóarcú vézna zelóta, népének hű fia, iskoláink és gondolkodásunk titkos hőse, belső szent meggyőződéseink rejtett eredője, akinek ismeretelméletét legtöbben nem ismerik, pedig ennek következményeit fanatikus és megdönthetetlen meggyőződéssel vallják, gyakorolják, védik és hirdetik.

Igen, te is! Szóval kiről van szó? John Locke, a nyomorult zavarosfejű, akinek nemcsak a természettudományt köszönhetjük a genetikailag manipulált vírusokkal és tápanyaggal, kegyetlen, civileket mészároló fegyverekkel, családokat, kisközösségeket szétverő “tudományos” test- és lélekcsonkító elméletekkel és ideológiákkal együtt, hanem az információmérnökök általi hatalomátvételt is, a törzsi megszállást, az élősködők minden határon átívelő totális-centrális, gátlástalan, feltétlen és bőven természetellenes, érdemtelen hatalmát is.

Dehát mindezekért lehet felelőssé tenni ezt az eszellős jellegzetesen angol gondolkodó jellegzetesen angol világszemléletét? Hát biztosan nem. Ő csak egy szélsőséges képviselője ennek a kurta farkincás kultúrpocsolya hagyománynak, aki a nagy redukáló Ockham nyomába lépett.

Sem ő, sem Meslier, sem La Mettrie, de még Diderot sem sejthették, hogy ez titáni Titáni-süllyedésnek, az úgynevezett nyugati civilizáció pusztulásának eredője lesz, melyet most van szerencsénk pont végignézni.

Általában az ilyen titáni méretű bajokért nem személyek, nem titkos szervezetek, nem gonosz intézmények, országok, zsarnokok, vagy zsenik a felelősek, hanem, mint Keoma mondja, az emberek, akik figyelmetlenségükben megbízzák a rókát, hogy elméjük ketjét ő gondozza, s halálig ragaszkodnak leegyszerűsítő tömegideológiákhoz, mely kedves nekik, mert megszemélyesítik, meg kellemes és bennsőséges történetekkel kiszinesítik azokat, s általában mindenre képesek, elviselik a nyomort, a háborút, a mesterséges járványokat, csakhogy leegyszerűsíthessék tömegideológiákkal, tömegvallásokkal, nemzeti hősökkel és szent személyekkel a bonyolultat, mert az elme kertjét művelni, s a valóság végtelen bonyolultságát sajátosan, több nézőpontból, elmélyült gondolkodással átlátni a legszörnyűbb dolog, amit mindenáron el kell kerülni.

Ezért mindent összetévesztenek, félreértenek és összezavarnak, mert a lényeg, hogy ezekkel ne kelljen foglalkozni, jobb arra a róka. Hiszen köztudott, hogy a róka tudja a legpéldásabb rendet megtartani a baromfiudvarban. S minthogy a róka nem tesz mást, mint természetének megfelelően cselekszik, végülis a bajokért soha nem a róka a felelős, hanem az őt kiválasztó és megválasztó nép, aki hisz külső segítségben, nemzeti hősökben, báránybőrbe bujt rókákban, csak éppen önmagában nem hisz, abban, hogy a kertet magának kell megművelnie, s hogy rókákra bízni a baromfiudvart nem mindig célszerű.

S a nép újra és újra imádja élősködőit, mert leveszi a hátáról a legnehezenn terhet, saját éltének irányítását.

Node mi Locke filozófiai baklövésének a lényege? Ezt egy rajzfilecske szemléltette a legjobban, melynek címére nem emlékszem, s mely egy japán kisfiúról szólt. Hát ez az: az “ember” (ami persze egy idealizált, átlagos emberi személy absztrakciója, a nyugati filozófia sajna csak eddig jutott el) NEM egyéni mindenkinél ugyanolyan szabványérzékszervein keresztül szerzi tudását, mely NEM egyéni tudás.

Az érzékszervek nem egyformák és össze vannak kötve a feldolgozó, szerevező, aktív egyénfeletti közösségi elmével, mely nem köthető egy anyagi, egyéni szervhez (agy). A meggyőződés, a tudás sem az egyéni érzékszervek által nyert sablon-objektív információk felgyülemlett halmaza, melyből egyetemes és örök, helyi körülményektől független objektív formulákat és törvényeket vizionálhatunk. S a tudás se nem ugyanaz mindenki számára, se nem merőben anyagi.

Ami pedig a valóságot illeti, annak csak a ruhája az anyagi világ, s az változatos, végtelen, folyamatos és él az egyenruha alatt. Az egyén pedig, érzékszerveivel együtt, lényeges és sajátos, de nem elkülönült egyenrészecskéje az üres, halott, sötét és szervetlen számokkal jellemezhető sokaságvalóságnak.

Az egyen-részecske-sokaság, meg a sötét űr a nevető filozófus fejében van csupán (“nem létezik más, mint az üresség és az atomok), aki pont azért népszerű, mert egyszerűsít. De nekünk kertünk van, mely nem áll egyenrészecskékből, mely él, s melyet ideje végre gondozni.

Nagyon itt az ideje a gyógyulásnak, még az újabb világháború előtt! A hajó viszont süllyed, ezt már visszafordítani nem lehet. Remélhetőleg ezúttal lesz elég mentőcsónak.

Napóleon mondta valaha: „Du sublime au ridicule il n’y á qu’un pas.” Én meg nevetve fogalmazom át:

„Du Voltaire au vulgaire il n’y á qu’un pas”, pedig mondhattam volna azt is, hogy „il y á 10000 pas”.

Mert az igaz, hogy Voltaire egy celeb volt, egy híresség, egy rock star, aki mint üzletember-költő-filozófus a költészetből és a filozófiából üzletet csinált pont úgy, mint manapság a zenéből, vagy a tudományból üzletet csinálnak. Csakhogy kit érdekel, hadd élvezze a “rizzare”-t a saját unokahúgával, ez minket nem érdekel. Nem ez volt a fő bűne.

Hanem az, hogy mint aki maga is korrupt volt és ezért szkeptikus, a világot leredukálta az anyagi és a közvetlenül megfigyelhető szintjére, s ezt hirdette, a fiatal-éretlen Newton-on keresztül, akit ugye szeretője fordított franciára, s ezzel nem a felvilágosodást, hanem a vulgarizálódást indította el, melynek eszményi bizonyítéka ez a szerencsétlen fogyasztó velem szemben a vonaton.

Értsük meg: Európát 1400 évig jól-rosszul, de egy nemzetközi vallási szervezet irányította. Ez felbomlott a reformáció ÜRÜGYÉN világi államocskákra. Az állam vagy totalitárius lett, vagy – mint Voltaire-ék esetében – az államhatalmat üzletemberek különböző törzsi gittegyletei vették át, akik a tudomány, meg a szakértőiség leple alatt az üzletből csináltak vallást, a piaci kofákból pedig isten földi helytartóit.

Ennek végső lépcsője most zajlik, amikor a társadalmat embersokasággá züllesztették le úgy, hogy csak az egyénről, az emberi atomról hajlandóak tudomást venni, akit ideológiailag és államhatalmilag egyaránt könnyű elnyomni. Pont olyan fogyasztóról beszélek, mint aki velem szemben ül.

De mi nem politikusok vagyunk, hanem filozófusok, tehát hatoljunk sokkal mélyebbre.

Tehát mit tesz a parazita? Hát először is mindenből üzletet. Minden érték fokmérője az egységesített szabvány, a hit és a bizalom absztrakt fokmérője, a pénz, mely nem hitel, hanem a hiszékenység mértéke.

Namost a pénzkereső, a hagyományaitól, azonosságától, kisközösségi kötődésétől, s sajátosságaitól lecsupaszított egyén értelmileg két részre van hasítva: az egyik a szűk funkcionalitás, a munkájának, a központi hierarchia által rá szabott feladatok szerinti elvégzése. A másik rész minden ezen kívüli értelmi tevékenység, melyet figyelemeltereléssel, szórakozással, fogyasztással, luxussal, hamis hírekkel, áltudománnyal és hiú utópiákkal szedálnak le.

Ugye nem ismerős Christian Wolff neve, akinek nevében benne van az egész német nemzet skizofrén helyzete? Nos volt ennek az embernek legalább két nagy tévedése és legalább egy nagy igazsága.

Az, hogy a külső világ mechanikus örvények szerint működik, az ugyanúgy redukáló, tehát túlegyszerűsítő filozófia, mint amit az üzlet-filozófus Voltaire terjesztett (vö. Arisztotelész a bürokrata filozófus, aki mindent kategorizált és osztályozott, “kartotékba helyezett”, ezek már József Attila egy más összefüggésben mondott szavai), s ezt még megtoldotta a buta amerikaiak által hirdetett intelligent design eszméjével, mely azt mondja, hogy a világ törvényeit nyilvánvalóan intelligens lény állíttatta be: mi persze tudjuk, hogy ez pont fordítva van, t.i. a világot ezek a filozófusok redukálják le az emberi logika szintjére, s aztán ezt a redukált valóságot nevezik isteninek.

Node várjunk, mert van egy jó hírünk is. Wolff ugyanis azt mondja, hogy az állam feladata nem az egyén kihasználása és elnyomása, hanem képességeinek kiteljesítése. Mi hozzátesszük: nem egyén, hanem szerves kisközösség és sajátos, helyi képességek kifejlesztése, amiben ugye visszaköszön a helyi sajátosság nagyon is rebellis magyar ideája, meg a szerves közösség vitologia elve.

Node tovább. Ugyanis Wolff bácsi meg Oswald Spengler bácsi, mindkettő német idealista gondolkodó, felett mi megfogalmazunk még egy vallási elvet is, amiből levezetjük, hogy nyugaton miért kell lenyugodnia a napnak, méghozzá nagyon hamar.

Azt mondjuk, hogy a kizárólagosság minden gonoszság legbiztosabb ismérve. Mert míg a valódi valóság sokszínű, folyamatos és állandóan változik, addig a gonosz gittegyletek virtuális ideológia-világának fő ismérvei az örök, egyetemes, abszolút törvények és igazságok, melyeket kizárólagos csoportok képviselnek.

A gonosz ideológia mindig megoszt, szétszabdal, mint jelzi ezt még istenének neve is (Szét).

Itt, nyugaton mindig mindenki az egyének, vagyis ember-atomok sokaságáról beszél, a sokaság átlagáról, a tömegekről, számokról, meg az általánosról. Nomeg a szétválasztott ember-atomok egyenlőségéről, meg globális egyneműségéről (kivéve a bőrszínt, meg a szexuális orientációt, mert azok nagyon különbözőek és fontosak ugyebár).

Csakhogy itt jön a megoldás. Mert mi tudjuk, hogy az üzlet, az áltudomány, az állam, az utópia, az örök és egyetemes törvény, a kizárólagosság és a szétszabdaltság mind-mind TEHETETLEN a szerves és sajátos kisközösséggel szemben. A parazita nem tud mit kezdeni a helyi sajátossággal, sem a tudomány, sem az egyetemes törvény, sem a fogyasztók globalista sokasága.

Mi olyat mondunk, amit nem mondott még soha senki, de érez mindenki, aki magyar.

A helyi sajátosság és a szerves egység elve, mely helyileg sajátos közösségfelfogásra épül, nem hódítható meg, nem csapható be, nem nyomható el. Azért nem, mert él.

Az élet túlnő minden kategórián, igen, a tudományon is. A szakértőkön is. A hivatalnok-filozófus, az üzletember-filozófus egyaránt értetlenül áll és bámul a csoda előtt, s hiába küldi világhódító hadseregét, tömegideológiáját, meg a vulgáris, figyelemelterelő szórakozó celebvilágát.

Itt, ahol mi állunk, itt van a helyi sajátosság, itt a szerves egység, s ezeket nem lehet legyőzni. Nincs az a gonosz trükk, vagy fegyver, aki minket meghódíthat. Mert mi élünk, s az élet titka a gazdag helyi sajátosság. Ezt így mondaná a legmagyarabb magyar is.

Nyugaton lassan lebukik a nap. De mi nem bukunk el soha. Aki teljes azonosságával éli az életét, az legyőzhetetlen.

Közben pedig a kövér baseball sapkás emberke bevágott két hatalmas kifli szendvicset. Megitta a Pepsi kólát, meg még egy gyümölcslevet, s egész vonatút alatt bámulta a képernyőt, amíg én ezeket írtam.

Lassan leszállok a vonatról, mely északnyugatra tart. Hát akkor a viszontlátásra!

Persze, talán megtörtént máshol, máskor. Dúsgazdag vezetők kitermelődtek bárhol, ahol nagy birodalmak jöttek létre, Cusco-tól Kyoto-ig, Angkor Wat-tól Washington DC-ig. Mégis, van éppen ebben a két vezető osztályban valami közös.

Mert amíg a pórnép által Hőn Szeretettnek nevezett Lajos királyról a bennfentesek tudták, hogy húszmillió koldus királya volt, s az alattvalói, miközben imádták, aközben éheztek, szó szerint, olykor halálra; persze a történelem inkább az udvari kellemről, meg a harcias polgár filozófusokról emlékszik meg, a népről csak már akkor, amikor felkelt az arisztokrácia ellen, melynek buborékát nagyon drasztikus eszközökkel pukkantotta ki 1789 után.

Nos most ez az elszegényedés, a milliárdos üzletemberek háborúi, mesterségesen keltett járványai, elképesztő manipulációi közepette a világ nyugati felében mégcsak most indult el. S a leplezés még működik, a lóláb csak az utóbbi években villan elő.

Bennfentesek kezdik pedzeni persze, hogy a lakosságcsere, a családok szétszabdalása kéjenc és perverz egyénekre, a földművelők ellehetetlenítése, a mesterségesen keltett társadalmi, “faji”, kultúrális, etnikai ellentétek, a tudomány, mint vallás presztízse mögé bújás az űrmesékkel, a vallási hagyomány elferdítése a szereplők kicserélésével és egyéb csalafintaságokkal, az egészségipar által gyártott, vagy elfedett betegségek, az egészségtelen életforma, a kifinomultan mesterséges és teljesen hamis látszatvilág még dolgozik.

Az egyszerű magyar még hollywoodi hírességekkel posztol ki egyszerű bölcsességeket, hogy hitelt adjon neki; még hibásan ejtett és értett amerikai angol kifejezéseket használ; még a szakértők hisznek az amerikai tudomány bálványozott indikátoraiban a GDP-től az eGFR-ig. Még elhiszi azt, hogy a legkultúrálatlanabb posvány a kultúra fellegvára.

Még sikerül letagadni, hogy 1750-től 1789-ig már nincs olyan sok hátra. Ma még sokan elhiszik, hogy a siker mindent igazol, s hogy a siker a pénz. Csakhogy a pénz mögött legtöbbször csalás, hazugság, tömeggyilkosság áll, méghozzá ipari méretekben és értelemben.

S pontosan mire is használják azt, amit megszereznek? Parc-aux-Cerfs, meg egy jó kis vérpezsdítő gladiátor játék, bár ugye a gladiátorok fegyvertelen, dehumanizált-demonizált kőszegény embereket, vagy még jobb, gyerekeket gyilkolnak, igaz sokkal nagyobb területen, mint ami a Colosseum-ban elférne.

Dehát, ugye, a technikai fejlődés! Meg ugyebár Nyugaton mindig ez volt a jelszó: ami a minőségben hiányzik, azt mennyiségben pótoljuk, több nagyságrenddel akár. A milliárdosok valódi vallása a kapzsiság, melyet elrejtenek a tudomány mögé.

Miért veszem át a földedet? Mert az én termelésem klímabarátabb! Miért jó a mesterséges vírus? Mert elengedhetetlen az oltáskutatáshoz! Miért jó a hitvány étel? Mert ez a könnyű, a gyors, az olcsó, a steril. S persze a klímának dehogy árt a tank, a repülő, a tömegkereskedelmi szállítás, mert a klímának a legjobban a gyerek árt. Tehát legyünk homoszexuálisak inkább.

A filozófusnak a politikai és a gazdasági jelenségek, amelyekért az átlagember él, hal, s fanatikusan bizonygatja, hogy kinek van igaza, s kinek nincs csak annyit jelentenek, minthogy a model T fekete, vagy hupipiros. Mert mi tudjuk, hogy ezek felületi jelenségek.

Az embereket nem a pénz hajtja, s nem a gazdasági érdekek, a kőolaj ára, vagy a stratégiai megfontolások, vagy etnikai, vagy kultúrális különbözőségek. Az embereket leginkább leegyszerűsített, tehát követhető ideológiák hajtják.

A francia arisztokrata, aki nem végezte el feladatát, hanem helyette fényűzésben élt, megásta saját sírját azzal, hogy perverz módon olyan embereket támogatott, akik, Écrasez l’infame, lebontották a társadalmi-családi együttélés évezredes alapjait, s a nyers emberi atomizmust hirdették, persze a tiszta intellektus jelmezében, s művészileg vonzóan tálalva azt.

S mindezt egy leegyszerűsített mechanikus világkép alapján, ahol semmi nem lehet más, mint gép, vagy standard, sokszorozható, mechanikus egység, néhány egyetemes, örök, merev törvénynek engedelmeskedve. Ez az emberi testen kívül és belül, fel egészen a csillagos égig, amelyet meghódít a holdbajáró gép.

Az ember által meghódított természet…melyből nem lett más, mint globális szennyezés, meg nyugati extraprofit. S régi filozófusok terminusait megcsúfolva ezt merték ahelyett, ami: leegyszerűsítés, lecsupaszítás, egysíkú értelmezés “felvilágosodásnak” nevezni. Így csak egy kamaszember beszél, a szellem kamaszai.

S mi lett a nemes utópiából? A kapzsiság vallása, mely mindent pézben mér, mert csak ennyire képes. A bölcsesség ellentéte az üzlet. Gyakorlati és hasznos lehet, de sokszor rövidlátó és egyoldalú.

Az üzletember sohasem képes felfogni bonyolult összefüggéseket, s sohasem képes a saját nézőpontját és egyéni érdekeit meghaladni. A pillanatnyi és közeli aktualitásoktól, mint fáktól nem látja az ezerféle kölcsönhatást és lehetőséget, mint erdőt.

Milliárdosnak lenni az bizony szegénységi bizonyítvány. Mert az üzletember azért írja ki cégérére, hogy creative solutions, mert áhítozik arra, amit sohasem érhet el: a képzelőerő termékenységét, az alkotó kreativitást. S ez a fő gyengéje.

Ezért az üzletember, még ha jól szervezetten törzsi is, végül elbukik, mert a változó teljes valóságot tévesen értelmezi, mint mechanikus pillanatfelvételt. Ezt egy filozófus folyamatában látja már régóta.

De az átlagember is hamarosan észreveszi, amikor beköszönt újra 1789. Mostmár nincs is olyan messze. Az üzletember, a mechanikus világkép, a törzsi uralom hamarosan szörnyű véget ér, mert butaságában elpusztította önmagát.

No lám, azóta hogy kivilágosodott! pedig valójában elsötétült, mert csak a legsötétebb elme nem látja, hogy újraindult a Dark Ages, a Sötét Középkor. Miért? S hogy van, hogy a XX. század egyik kedvenc eposza, a Csillagok Háborúja (Starwars) előre figyelmeztetett, s legtöbben mégsem vették észre?

Ugye érdemes nézni ezeket a kultusz-filmeket! Nos hogyan derült ki, hogy elvégeztetett, s itt áll előttünk nyers valóságában, leplezetlenül a gonosz birodalom? Hát egyszerűen úgy, hogy elérkezettnek látta az időt, amikor már elég erős ahhoz, hogy kilépjen a rivaldafénybe. S még a Sith urak nevében is benne van Széth, a centrum, a bálvány, a minta.

Csak ugye a gonosz birodalom nem politikai, katonai, vagy gazdasági, hanem ideológiai entitás. Ezt felejtik el az emberek. A birodalmat le lehet győzni fegyverekkel, de az újra felüti a fejét más alakban, más szereplőkkel, más nevekkel.

A lényeg nem a szereplők személye, vagy neve, vagy szervezete, hanem az ideológia, mely mögötte áll. S mi áll mögötte? Nem egy szervezet. Nem egy gonosz zseni. Nem egy nép. Nem egy vallási forma. Hanem ideológia, szemlélet, gondolkodási forma: egy filozófia.

Szegény Voltaire azt hitte, hogy a józan ész, meg az empirikus tudomány felvilágosít. De ebben csalatkoznunk kellett. Megtanultuk, hogy a józan ész manipulálható, vélt érdekek szövevényében, melyet fentről sugallnak.

S Drezda megtörtént, csaknem 79 éve már. A nőket és gyerekeket bátran húszezer láb magasból megtámadó hősök, akiknek vezetője egy afrikai kolónián született sérült lelkű öregúr, felettese meg egy zülött és korrupt kéjenc-hájonc részeges szivarozó, aki eladta politikai szolgálatait pénzes bankároknak.

A matematika homokba rajzolt háromszögei, meg a tudomány részigazságai egyáltalán nem világosították fel az elmét. A technológia fejlődött, de a legjobb repülőgép os csak annyit ér, mint a pilóta, aki vezeti, meg a perverz szörnyeteg, aki a bomba ledobására kiadja a parancsot.

Vörösmarty kérdezi, hogy ment-é előre az emberiség a könyvtárokban tárolt gondolatok által? Hát előbbre valamerre biztosan. De hogy egyenes pályán az utópia felé nincs közelebb most, mint bármikor, az is biztos. Sőt: valószínűleg még távolodik is.

A Sárkánymese úgy állítja be az ősidők emberét, mint sete-suta, aranyos, szerethető, de gyenge és butácska, gyámoltalan állatot, akiket az őket aranyosságuk miatt felkaroló sárkányok pártfogása tartott életben.

A görögöket hencegő-tódító fantasztaként írja le, akik közül a tömeggyilkost és lecsupaszított sablon-kategóriákat (innen: algoritmusok) nevelő Arisztotelészt, az emberi absztrakciók állandóságát és abszolút voltát hirdető Plátónt, s a nagy redukáló-egyszerűsítő anyagelvű Démokritoszt veszi leginkább célba.

Az ószövetség-hívekről még élesebb a kritika: információ-mérnököknek állítja be ezeket, akik képzelt centrumok köré terelik az embereket, hogy magukat a centrum képviselőjeként nagy tekintélyű, csalhatatlan félistenekké tegyék. S ez így megy két és fél ezer éve.

Persze gyávák vagyunk ezekről a dolgokról nyíltan beszélni, mert igazak. Ha nem lennének igazak, akkor nyugodtan lehetne vitatkozni róluk.

A vitologia persze a sárkányokkal tart és picit hasonlóan természetes vallást követ, mint amit M. Arouet is javasolt. Csak ugye a természet a vitologia szerint nemcsak anyagi, hanem szellemi is, élő, s ez már nem fér bele az egysíkú és leegyszerűsítő angol empiricizmusba, mely megteremtette az ipari forradalmat.

S miközben most ebben a percben is az egyistenhit és indusztrializmus jellemezte nyugati kultúra nevében folyik biológiai, meg harcászati tömegpusztító fegyverek tömeggyártása és gyerekeken történő aktív kipróbálása, valahogy mégiscsak kiderül, hogy ez magasabbrendű, jó, vagy legalábbis szükséges rossz, mert a nyugati kultúrát mindenáron meg kell védeni még akkor is, ha ezzel elpusztítja önmagát.

Mindig ketten vannak, mondják a Sith urakról. Ketten: ideológia és technológia, ez valóban kettő. De mi a lázadókkal tartunk.

Yoda, a táltos zen mester, meg Obi Van, a bölcs öreg a mi oldalunkon áll.

Idézhetnénk a méltatlanul népszerűtlen Egy magyar orvos Amerikában húsz évvel ezelőtt írt fejezetét. Január volt akkor is, mint most, de rettenetesen hideg, s én egy ann arbori kávézó asztalánál ültem, körmölve azt az esszét, mely életem egyik meghatározó, új irányát indította el.

Most erre gondolok, amikor a vonaton azt olvasom Will Durant civilizációtörténete nyolcadik kötetének 258. oldalán, hogy „It was in this clamor of entrepreneurs to be freed from legal and moral restraints that the modern ideology of liberty began” (A vállalkozók hangos követelése közepette, melyben követelték, hogy megszabadulhassanak a törvényes és erkölcsi aggályoktól alakult ki a szabadság, a liberalizmus modern ideológiája),

s még a 721. oldalon: „For in modern states the men who can manage men manage the men who can manage only things; and the men who can manage money manage all” (A modern államban azok, akik az emberekkel bánni tudnak, azok kezelik mindazokat, akik csak dolgokkal tudnak bánni; s akik a pénzzel tudnak bánni, azok kezelnek mindenkit).

Nos, akkor „Nun, Volk, steh auf und Sturm brich los” (kelj fel ó nép, s törjön ki a vihar!), ha már ugye az említett esszé pont a népies ideákat akarta idézni. Merthogy ennek az esszének a címe bizony ez: NEUE Ordnung (ÚJ Rend).

S ennek az új rendnek az alapgondolata bizony ez volt:

„Adott egy véges számú egyedből álló biológiai populáció. Mi történik akkor, ha egy váratlan, új környezeti hatás esetén az egyedek válasza ebben a populációban egynemű? A populáció egészében elpusztulhat. Mi történik ellenben ha a populáció egyes egyedei fönntartottak olyan különbözőséget, olyan sajátos rendszert, mely a populáció legalább egy részét ezen váratlan változásra való alkalmas válasszal megmentheti? Avagy: nem lehet-e pozitiv szerepe a homogén populáció fő irányaitól való fenntartott eltérésnek?”

Hát ilyenfajta gondolat az atlanti pocsolya mindkét oldalán hallatlan. Mert ugye:

„Nos én Európából származom, ahol a kisebbségeket sokszor elégették, felkoncolták, kiirtották. Ahol máglyára lehetett menni egy i betűért. Az európai homogén centralitás protestáns nemzetállami elve, avagy a nemzetközösséget vezérlő kizárólagos főideológia és a kizárólagosságon alapuló nemzeti vallás és kultúra elmélete tudatalatt mélyen belémivódott”.

S ugye pont most olvastunk a francia XIV. Lajosról, aki, bár korántsem volt protestáns, olyan centralizált nemzetállamot teremtett, ahol a nemesség nem nemes volt, hanem pénzen vett, s ahol a pénzemberek erőre kaptak, hogy 1945-ben a halott arisztokrácia romjain átvegyék a „törvényes és erkölcsi aggályok” felett a rövidtávú és személyes, netán törzsi érdekek kizárólagosságán nyugvó, kiválóan megfizetett „információkezelő mérnökök” általi tudatos agymosáson alapuló, minden természetességet, közösségi szervességet elnyomó, biológiai robotok egyéni elkülönülésén terpeszkedő totális uralmukat.

Mert ugye a biológiai robotok önálló, független egységek, akik mind be vannak kapcsolva a virtuális hálózatba. S akik megtanulják, hogy egyéni érdekük szent és sérthetetlen, de persze csak akkor, ha beleillenek a hálózatba, mely elmagyarázza nekik, hogy mik az ő személyes érdekeik.

S a hálózat minden közösségi érzést, még a szülői érzést is kizár, mert minden csak a hálózat szerint mehet. Nincs szomszéd, nincs család, nincs nemzet, nincs nemesség, nincs semmi más érzés, ideológia, érzelem, csak és kizárólag a fogyasztható és számszerűsíthető élmény, meg élvezet, mely mindenkinek ugyanolyan, mert globális, mint egy hollywoodi film, meg a Coca-Cola hamburger.

S a mélységesen elbutított atlanti pocsolya körül lakó „nép” isteníti saját élősködőit, miközben nem tud már önállóan végiggondolni semmit, mert még a képzeletét is irányítják az interneten.

S a baromi szintre ledegradálódott, megtévesztett egyén mindent összekavar, mert hiányzik belőle a sajátos, helyi, egyedi tapasztalatok sajátos feldolgozásának képessége. A túlszakosodott szakértő pedig elveszti a tájékozódási képességét, s az üzletemberek cérnán rángatják: grantok, meg háborús igények szabják meg kutatási vonalát.

A covid persze nyáron is terjed, mert nem úgy, mint a vírusok általában nem illeszkedik bele a természetbe, mert mesterséges, mint minden, amit amerikaiak gyártottak.

Amerika: nyelvében angol, ideológiájában francia, hatékonyságában német, máskülönben nietscheileg vulgáris és üres, ahol minden tömeg, főleg a fogyasztás.

S a régi történeteket új szereplőkkel adják el, ahol a szereplők persze a felsőbbrendű üzletemberek által kiválasztott, az ő értékeiket hirdető, s az ő fajtájukból való hírességek, melyek mind beállítottak, kozmetikázottak, mesterségesen csináltak, s persze globálisak.

Felejtsétek el a régi hősöket, mi majd adunk nektek újakat.

Nietsche táncos és nevető Superman-je helyett itt az álszupermen, a fizikailag potens, szellemileg üres szuperhős. A bölcs filozófus helyett itt a sztártudós, aki saját feleségétől lopja el az ötleteket, melyeket jól EL TUD ADNI. S most ő az ifjú fizikusok bálványa.

A szuperhős pedofil perverz pedig matematikai egyenletekben fogalmazza meg Leibniz régi elképzeléseit, mert most a matematika a legújabb sikk. Csak a filozófiát felejtsük el, helyette itt a régi filozófusok régi felfedezéseit matematikai köntösbe bújtató quantum elmélet.

S a régi laissez faire is újra el van adva, mint divatos elmélet, pedig ugye mi tudjuk, hogy az eredeti nevén háborúkhoz, erkölcsi romláshoz, éhínséghez, meg pusztuláshoz vezetett, de ha új neve van, például neoliberalizmus, akkor ezt elfelejtjük, s mehet minden előlről.

Mert ugye olyan nagy mesterek az atlantiak a dolgok átnevezésében, s újraideológizálásában. Csak felejtsük el a múltat, hiszen azt is ugye újra lehet gyártani, csak ki kell cserélni a szereplőket.

A barommá lealjasodott anyagi szemléletű, számszerűsített álmérőszámokat bálványimádó szétszakított, alantas ösztönökkel manipulált egyének képzelt sokasága a nép, aki úgy szabad, s úgy boldog, hogy kimért, mindenütt azonos adagokat fogyaszt.

S a végsőkig elbutult nyugati ember meg van róla győződve, hogy ez nem is lehet másként. S közben nem veszi észre, hogy minden, ami körülötte van, a zavar, a megmásított hősök és történetek, a mesterséges hálózat, a természettől elszakadt modern világ egy megtévesztés, s ha gondozná az elméjét, akkor erre rögtön rájönne.

Nodehát a Neue Ordnung nekünk felderengett Ann Arbor kávézójában, ahol mertünk sajátosan gondolkodni arról, hogy az igazi vallás lényege a helyi sajátosság, a fenntartott különbözőség védelme.

Az egyenvallás, a tömegvallás, a fősodor, az üzletemberek által orránál vezetett nép meg bálványimád. S kit imád? Saját élősködőit. Ezt régen úgy nevezték, hogy az Ördög csábítása.

Persze az ördög meg Lucifer, vagyis a SÁTÁN. Ja, namost hogyan írnák le Isten, vagy Ősten nevét az információmérnökök? STN. Mert náluk csak mássalhangzók vannak. Míg ugye a valódi sátánt, akit ők imádnak úgy nevezik, hogy „A LÉTEZŐ”. Az idegenek, a sivatag, a vihar, a káosz istene, aki ugye eredetileg egyiptomi, de ők még ezt is mástól lopták.

S a filozófiából, a bölcsesség szeretetéből (mert ezt jelenti), lett anyagi tudomány, meg számszerűsített, egységekben mért egyen-boldogság. Egyen-szabadság.

Nos ez ellen lázadt fel a Neue Ordnung. S maradt egyedül, népszerűtlenül olvasatlan. Mint ez a blog is, a Neue Ordnung után 25 évvel.

Boldog Új Évet, nép!
Mesterséges, számszerűsített egyenboldogságot mindenkinek a sokaság egyentagjai közül!

Most meg a vonaton utazva valami egészen másfajta dologra lettem figyelmes. Egy mondatra, mellyel az egyébként ragyogóan fogalmazó és megírásakor már 78 éves Will Durant, aki a feleségével együtt dolgozott monumentális civilizációtörténetén, így foglalta össze Spinoza egyik passzusát: “All our desires aim at pleasure or avoidance of pain”.

Nagyon sokmindent lefordítottak magyarra. Ezt a civilizációtörténetet pont nem. Ez katasztrófa. Mert mint saját magam fogalmaztam meg egy comment-ben az Olaszország halálát vizionáló youtubos video kapcsán nem a gazdaság és a demográfia határozza meg az ideológiát, hanem az ideológia a gazdaságot, meg a demográfiát. Egy téves és saját sorsát rontó ideológia a gazdaság és a demográfia rombolásán keresztül megölhet egy nemzetet, mint ez valóban történik is Európában. S ha több ember olvasta volna Durant-ot, talán nem halódna ez a kontinens olyan látványosan.

Azt meg én magam mondtam, hogy a szellem műveláse, melyetet csoportos és társadalmi szinten is kéne folytatni, fontosabb, mint a többezer éve információtechnikai szakértő megtévesztők által kreált félrevezető jelzőszámok hajszolása. GDP: ez nem a gazdagság jele, hanem csak egy durva leegyszerűsítés a sok közül. Amelynek látni kellene a korlátait!

Node mi fordítsuk le a fenti mondatot inkább! Szóval, “minden vágy lényege az öröm fokozása, s a fájdalom elkerülése”.

Na, hát ez több szinten hamis a mi vitologikus nézőpontunkból. S akkor mindjárt világosabb lesz, hogy miért állítjuk azt, hogy a vitológia két és fél évezred szellemi irányára nyújt alternatívát.

Hát ezért: mert az állításban magába van foglalva az a rejtett feltételezés, hogy az emberiség önálló egységekből, emberi egyedekből áll, akik önállóan az örömöt és a bánatot keresik, vagy kerülik el. Erről szó sincsen.

Mert az ember természetes állapotában NEM EGYÉNI SZINTEN GONDOLKODIK ÉS ÉREZ. Ez azonnal kontrasztosan látszik, ha a szülő-gyerek viszonyát nézzük. S az öröm, meg a bánat egyébként is csak jelzések.

A cél nem a gyereknek való örömszerzés, mert ez csak ráadás. A cél a gyerek, meg a család, meg a társadalom fejlődése, élete. Mi azt mondjuk, hogy a munka önmaga jutalma, az élet önmaga értelme. Az öröm, meg a bánat meg jelzések, hogy jó, vagy rossz irányba tartunk.

A Nyugati kultúra azért halódik, mert a Függetlenségi Nyilatkozat, meg az Emberi Jogok Nyilatkozata az embert egyéni szintre degradálja le. Egyéni jogok, egyéni boldogság, egyéni üdvözülés, egyéni pszichológia, s főleg egyéni, lehetőleg anyagi jólét. Ez katasztrófa.

S ami az ész felvilágosodott kultuszát illeti: az értelem, az érzés két különböző nyelv. Aki a nyelveket hierarchikusan szemléli, annak elment a józan esze. Az egyik ugyanolyan fontos, mint a másik.

Alárendelni az egyiket a másiknak a zavart elme jele. Az érzelmeket nem korlátozni és uralni kell, hanem sajátosan és harmónikusan kiteljesíteni.

Ugyanis az ész könnyen manipulálható, s az egyen-gondolkodás, izmusok, tömegtrendek nagyon veszélyesek. Az ész nem elég, főleg nem az, ha elfelejti a sajátos élettapasztalatok szerinti sajátos gondolkodás fontosságát.

Tehát akkor van egy algoritmusokon, egyen-filozófián, egységesített, rögzített paramétereken alapuló látszatvilág, mely standard, rögzített pályákon standard, rögzített teljesítményt követel. Ez a nyugati gondolat.

Meg van egy szerves, tartalmi, közösségi, a sajátosságokat figyelembe vevő valódi gazdagság. Szellemi és érzelmi gazdagság, mely nem egyéni és csak másodlagosan anyagi.

Az első jelképe a C vitamin, amelyet kivonunk a paprika szerves egységéből. A másodiké a pillangó, mert ugye a pillangó effektus összeköti a szárnycsapásokat a mindenség egészével (butterfly effect), s megérti, hogy az okok mechanikus lánca, melynek végén ott áll a csupanagybetűs ISTEN egyszerűen butaság, mert az okoknak nem lánca van, hanem többszintű és többirányú szerves rendszere.

S akkor Arisztotelész és a skolasztika mehetnek a kategóriáikkal, meg a túlegyszerűsítő redukcionizmusukkak a szemétkukába.

Node a természet kegyetlen. A zavarodott összevisszaságra ráküldi az élősködőket, akik szétbontják és megemésztik azt. S nem valahol, hanem mindenhol Európában ez történik éppen.

S akkor még egy tréfa:

Kedves Lucifer!

Először is szeretnék gratulálni, amiért olyan ékesen beszélsz! A tagadásnak ősi szelleme, meg mindöröktől fogva… szép szavak!

Node Lucifer, azért valljuk be: te nem az vagy, akinek kiadod magad. Ismerhetnéd a régi mondást: pepitában minden tagadó ugyanaz, mint akit tagad. Belőled talán nem hiányzik az összhangzó értelem?

Nézd, ha valakit megtagadsz, legalább értelmesen tennéd.

Azt mondod, hogy a Nagyúr fukar, meg hiú, aki üres dicséretet szeret hallani a híveitől. Ez eddig jó. De hogyan tagadod meg ezt az urat?

Úgy-e, hogy legesetlenebb, legtudatlanabb hívét kétségbeesésbe akarod sodorni?

S ha már ezt teszed hogyan is teszed ezt? Álmában beleplántálsz általános elveket, leegyszerűsített, általánosított koncepciókat, s azt eladod, mint valós történelmet?

Nézd, ezt sokan megpróbálták már. Egy ideig az ember elhiszi, ráépít egy mozgalmat, valami politikai intézményt, aztán az ilyet mindig túlhaladja az idő.

A történelem végtelenül nagy, olyan zsák, amelyet mindenki úgy vonatkoztat el, ahogy saját előítéleteinek megfelel.

Milyen érdekes, hogy te pont úgy váltogatod a színeket, mintha megfelelnél a világ egy piciny része éppen aktuális előítéleteinek.

Mi tudjuk, hogy koncepcióid részlegesek, irányítottak, manipuláltak, de nem ugyanezt teszi a Nagyúr, akit állítólag tagadsz?

Akkor hogyan tagadás ez, ha ugyanazt teszed, csak ugye pepitában?

Rendben, tudást, meg értelmet ígérsz… de ez a tudás részigazságok félig emésztett halmaza, s ez az értelem irányított, egy cél érdekében ferdített.

Hát nem ugyanezt teszi a Nagyúr? Sőt: a legtöbb Nagyúr?

Az esetlen féreg, akivel traktálsz, esetleg morfondírozhat azon, hogy két Nagyúr közül miért lenne az egyik jobb a másiknál.

Hiszen valljuk be, te is csak híveket keresel, s elcsábítani akarsz, meg téríteni. De ezzel nem tagadsz, legfeljebb egy picivel különböző alternatívát nyújtasz.

Hadd tanítsalak meg, hogy mi az igazi kritika. S ha ezt hallva elsompolyogsz, azt még ráadásul meg is értem. Igaz, ez nem lesz családi jelenet.

Hát először is: akit hódolat illet, nem bírálat, az egy ember, egy hiú, egy, ahogy te mondod, egy Nagyúr, vagy másképp mondva szuperhős, meg bálvány.

S a nagyurak sohasem isteni értelmükről híresek, mert a hatalom butít, a kényelem öl. Aki azzal vesződik, hogy dicséretet hallgat magáról, az bizonyosan zsarnok. S attól a tudás valóban messze áll.

Aki azt hiszi, hogy ha valamit létrehozott, az majd, mint a gép, magától forog újítás nélkül, az hencegő, s tizenéveshez hasonlóan naiv.

A szülő, mely gyerekeket nevel nem tudja-e, hogy azokkal folyton bajlódni kell, vezetni őket kezén fogva, nyesegetni, formálni, szeretettel terelni? Szabad akarat egy kisgyereknek? Ugyan már…

S a végtelen pálya mikor tengelyforgás?

Ha valaki élő helyett élettelent, gépet hozott létre, melyet egy-két törvény, szabály, dimenzió leír, az legfeljebb technikus, de nem bölcs lény.

Pont, mint te, szabványokba, elvekbe, mint öntvénybe beleszorítja a történelmet, az életet, egységformába a gazdag tartalmat.

Szóval leleplezhetnéd az Urat, mint zsarnokot és élősködőt.

Te viszont ugyanazt csinálod, mint ő, csak pepitában.

Ez tagadás?

Kínálj inkább alternatívát!

Ne ugyanazt a történetet más szereplőkkel, hanem új történetet.

Na szamár, érted már?

Spinozáról beszélt. Arról, hogy megérti és elfogadja pantheizmusát. Nemcsak én vettem át Szabó nagyapám filozófiai érdeklődését, ez nyilvánvaló volt.

Korábban egyszer ugyanebben a hallban rácsodálkoztam a newtoni mechanikára, hogy milyen leegyszerűsítő, pedig édesanyám belőlem is olyan newtonfélét (Újlaki Izsák) akart faragni, dehát ekkor miért beszélt inkább Spinozáról? Ennek aztán meglettek később a következményei.

(Pedig Újlaki úr akaratlanul sugallt nekem egy ragyogó metafórát. Mert ugye optikájában azt írja, hogy a fehér fény kompozit, összetett, valamennyi szín szintézise. Ez feladta nekem a labdát. Ugyanis ugye a nemes egyszerűség, meg a tisztaság színe a fehér, mint a hegyi szennyezetlen erdei hóé. Csakhogy ez a tisztaság nem egyszerű, nem attól tiszta, hogy kevés alkotóelemből áll, mint a nagy redukáló puritánok hirdetik, hanem pont hogy összetett és sok színből áll össze, mert az átlátható tisztaságot nem a szegénység, meg a kevés alkotóelemre való reductio hanem a jól szervezett és harmónikusan összeillő gazdag színkavalkád kelti, s ennek megértéséhez nem lelki szegénység, hanem lelki gazdagság kell. No lám!).

Tehát Spinoza. Ez az édesanyám által szeretett szefárdi (tehát igazi) zsidó eretnek azért valamennyire hasonlóan gondolkodott, mint édesanyám, meg én.

Azt mondja ugyanis, hogy az anyagi és szellemi világ ugyanannak a valóságnak a kétfajta felfogása, olyan ez, de ezt már én mondom, mint az egy cicának a színe, meg a szaga. Így magyaráztam ezt én is János evangéliumának első mondata kapcsán a lelkes debreceni lelkésznőnek, mert ugye kezdetben vala az ige, amely más, mint a kezdetben vala az ilyen, meg olyan anyag.

Folytatva aztán arról is beszél, hogy a valóság felfogási formái pontenciálisan végtelenek. Azt már én mondom, hogy a icát érzékelem látásommal, szaglásommal, meg minden érzékszervemmel, meg érzelmileg és szellemileg is, mert az én cicámnak szelleme van, ez biztos.

Isten pedig, folytatja, egyenlő a Természettel, mely magában foglalja az anyagi, meg a szellemi ránézés lehetőségét, meg minden más felfogási formát, amelyre egy értelmes lény egyáltalán képes, vagy képessé teheti magát.

Ilyen értelemben a Természet, a Világ, a Valóság élő, mert isteni, s benne van minden porcikájában a végső lényeg. Na eddig Spinoza, meg anyukám eljutott.

Csakhogy édesanyám minden ragyogásában sem érezte meg azt, hogy csillogó szemű kisfia számára ez még csak a kezdet, s megy tovább, maga mögött hagyva Spinozát, meg a pantheizmust.

Mert a vitologiában a teljes valóság természete sokkal radikálisabban spinozai, mint spinozánál, sőt átrepül Buddha táltos felett is, s túlmegy a János evangéliuma első mondatán is, hogy tudniillik kezdetben vala az ige.

Mert mi azt mondjuk, hogy a teljes valóság tárgy, a szellem alany, az élet pedig ige ugyanabban a mondatban, mely egységes, s csak nyelvtan órán bontható szét.

S ezen belül az isteni és emberi szellemi lényeg egy közös szellemiség bonthatatlan része, melyben az én, az ego csak gyermeki szinten van jelen.

S itt, ilyen mondat után már egyértelmű lesz, hogy a valóság nem létezik, pláne objektíven nem, mert a létezés maga mesterséges általánosítás és rögzítés terméke, mechanisztikus kiterjésztésé, leegyszerűsító reductio mechanizmussal (a mechanisztikus machina metafóra szándékos).

Az isteni lényeg meg nem megszámolható, se nem nulla, mint az ateistáknál, se nem egy, mint a nagybetűző egyistenhívőknél, mert ami isteni, az nem egységre alapul, mint a matematika, mert transzcendens a számokra nézve.

A létezés homogenizáló kavar, a valóság pedig nem LÉTEZIK, hanem ÉL.

A filozófia meg rendcsinálás a zavarosság nővérem kifejezésével élve “nagy kupijában”.

A fő különbség Spinoza, Buddha és édesanyám egyfelől, s a vitologia másfelől viszonylatában az, hogy míg az előbbiekben az észlelt világ katyvasza mögött valahol Maja fátylán túl ott van az isteni lényeg, mely örök és változatlan, addig a vitologiában a fehér fény nem örök és nem változatlan, hanem minden összetevőjében, akár észrevehetetlenül finoman is folytonosan változik, mint Heracletosnál, s ehhez képest minden természettudományos, vagy egyistenhitű törvény-rendszer, merő leegyszerűsítés, kiterjesztés, elhanyagolás és általánosítás, mesterséges virtuális világ.

Sem az isteni, sem a természeti nem követ és nem is teremt törvényt és smmi köze a létezéshez. Hanem él.

A törvényekre, meg a leegyszerűsített rendre a szellemileg renyhéknek van szükségük, akik a fehér színben nem látják meg a gazdag és harmónikus színkavalkádot.

Nomeg persze a törvényeket bálványozó, ájtatoskodó élősködőknek, akik kihasználják a renyhéket.

Mi tudjuk, hogy a tudásnak nincsen határa, sohasem lehet azt eléggé átszervezni, meg újraszervezni. Pont mint a kertben, vagy a gyereknevelésben — van-e megállás?

A valóság nem ismerhető MEG, s csak annyira örök, hogy időben, mely utóbbi szintén mesterséges mérőszám és felfogási forma, nincs határa.

Meg kellene szabadítani a nem-renyhe elmét az egyistenhit leegyszerűsítéseitől, a természetttudomány egyoldalú, kevésváltozós, örök és rögzített matematikailag megfogalmazott törvényeitől.

A beteg és perverz, erőszakosan redukált, leegyszerűsített dogmákon, melyek mint gondolati vírus terjednek a tömegtájékoztatás tévútjain, végre túl kellene lépni, s fel kellene ismerni a birodalmi sikeresek szélhámosságát és hazugságait.

Effelé csak távolról kacsingatott édesanyám, meg vele együtt Spinoza és Buddha, s ezért olyan groteszk és visszatetsző, hogy édesanyám temetésén az egyébként értelmesen és szépen beszélő pap édesanyámra hivatkozva akart minket téríteni az egyistenhit felé.

Pedig az élet gazdag, s néha nem is kell annyira komolyan venni, ezt édesanyám is tudta, s lényege a francia szélhámos által Rákóczi Ferenc rodostói kertjébe képzelt bölcsessége, melyet a francia maga csak ugye félig-meddig gyakorolt, viszont a szatymazi kertjében édesanyám annál következetesebben, hogy tudniillik “il faut cultiver notre jardin”, úgymond.

S ugyebár az igazi kert, az a szellem.

S akkor jön a tréfa.

“A nagyszakállas, tekintélyes, érceshangú szent ember ímígyen szóla: az ISTEN, aki EGY, végtelen jóságában egyszerűvé tette az igazságot, s a megoldást. Mert bármi probléma csakis egy tőről fakad, s megoldása is csak egy. A kiscica bűnös. Ez minden dolgok végső lényege, mely örök törvény. S minden baj végső megoldása csakis a cica megbüntetése lehet. Aki ezt nem hiszi el, a bűzhödt eretnek, s annak sorsa máglya. Imígyen szóla általam az EGY IGAZ ISTEN.”

Spinozát ki is közösítették.

De mi tudjuk, hogy a kertet művelni kell.

A nagyszakállasokra meg csak akkor hallgatunk, ha mi gyerekek vagyunk, ő meg Mikulás…….