Ahogy lejöttem mind a YouTube-ról és a Facebook-ról, szükségét éreztem, hogy valamilyen formában leírjam szellemi munkásságommal kapcsolatos mindennapi gondolataimat.

Egy lényeges tanulság különösen a YouTube-videóimmal kapcsolatban az volt, hogy pontosan úgy, ahogy egy idegen nyelven mondok valamit, s ha megértik, úgy reagálnak rá, ha nem, akkor elengedik a fülük mellett, úgy mind a 4020 feliratkozóm elengedte a fülei mellett azt, amiről a videóim szóltak. Tehát nem értették meg őket.

Azért ezen nem csodálkozhatom túlzottan. Ugyanis a videóim nemcsak egy totálisan új dologról szóltak, ami teljesen idegen a mai kor emberének, több szinten is. De ráadásul ez az úgynevezett vitológia tiltja a tulajdonneveket, hivatkozásokat, történelmi, vagy közéleti, politikai utalásokat. Így szegény hallgató teljesen elveszettnek érezhette magát. Miről beszél egyáltalán ez az ember?

Elvileg persze pont ez a lényeg, hogy ne horgonyozódjunk le semmiféle adott, rögzített konkrétumba. Dehát ez a blog azért blog, hogy személyes legyen, meg az adott pillanat gondolatait és érzéseit érzékeltesse.

Hát akkor menjünk vissza a gyerekkorba, ahol keresztapám és édesapám alig titkolt, s főleg az előttük az asztalon sűrűn látogatott pálinka által csitított ellenszenvvel vitatkoztak valamin, amiről teljesen felismerhetetlen volt az, hogy az ugyanaz az esemény és tény, mert mindketten olyannyira másként fogták fel, mintha nem is ugyanarról beszélnének.

Aztán ott van a televíziós bemutatása a kvantumelméletnek, mely különös kontextusba helyezi a megfigyelt és a megfigyelő kölcsönhatását, mely annyira idegen a matematika rögzített és minden sajátos körülménytől, vagy felfogástól független számainak, halmazainak, operációinak, funkcióinak, vagy síkidomainak egykori híven tanulójának.

S aztán a nagy misztikus tudományos-fantasztikus varázsló, Stanislaw Lem, aki szerint egy felhő vagy egy óceán lehet értelmes lény, akikkel bármiféle kommunikáció többszörösen áttett és eszméletlenül nehéz, s esetleg olyannyira, hogy az értelmes lény felismerése esetleges, esetenként pedig teljesen lehetetlen megértése, s a vele való kommunikáció átértékeli azokat a képzeteket, melyek eddig az értelmes lények kommunikációjának módjait értelmezték, vagy kialakították.

S aztán pedig ott volt, alig tizennégy éves koromban, a mindenki másnak értelmezhetetlen, de nekem belül elképzelhetetlenül izgalmas kérdés a végtelen természetével kapcsolatban, s a tizenhárom éves koromban megfogalmazott tétel, miszerint az objektív valóság fából vaskarika.

S aztán a több mint tízezer oldalas filozófiai napló a minden nyári hatalmas filozófiai esszékkel, melynek sorát a tizenhat éves korban paradoxul hangzó Végső Összegzés indítja el. Nomeg ennek szándékszerűen publikus változata, az Egy magyar orvos Amerikában.

Node itt van egy másik emlék: az érettségi bankettes vacsora, ahol buzgó kérdésemre egykori irodalomtanárnőm jóindulattal jegyezte meg:
„Nem lepődöm meg, hogy írni akarsz, de gondolkodásod oly mértékben spekulatív, hogy írásaid nem lesznek népszerűek… dehát sok író írt kedvtelésből akár saját magának.”

Hát ugye igen. Bezzeg Márai naplója filozófikus is, meg érdekes is. Az enyém meg filozófikus, igen, de érdekes az nem.

S akkor jött a Lali, aki miatt ugye itt kellett maradni Szatymazon, s akkor lett idő írogatni. Innen először a magyar írás, aztán annak angol fordítása, aztán diák, aztán videók, s végül vissza az egész a magyar íráshoz: ez az Élet Könyve keletkezése.

Na, ennek egy fejezetének egyik felét most küldtem meg nővéreimnek, feleségemnek és két fiamnak. Már készen van az egy hatoda az egésznek, töménységében is ötvenhét oldal. Erről még sok szó lesz.

Ennyi első bejegyzésnek pont elég. Itt van Lali, meg Zoli, itt volt Árpi tegnapelőtt, s én meg blogot írok… majd inkább később.

A legközelebbi talán majd izgalmasabb lesz!